Ma délután fáradtan és éhesen indultam haza, amikor felszálltam a buszra (196 A), azonnal szembetalálkoztam egy szokatlanul fiatal, tetovált, napszemüveges sofőrrel. Előkészítettem magam, hogy gyorsan leüljek és erősen megkapaszkodjak, mert sajnos a nyugdíjas buszvezetőkkel, akikkel szoktam találkozni, érdekes vezetési stílus jellemző. Időnként úgy érzem, mintha egy kalandparkba vagy vidámparkba szálltam volna be. De most más volt. A vezetőfülkében kellemes zene szólt, és a busz simán haladt előre, nem rángatott és nem vibrált alattunk. Amikor megérkeztünk az első megállóhoz, ami pont egy gyrosz-stand mellett volt (kb. 2 méterre), észrevettem, hogy az eladó gyors mozdulatokkal packolja az egyik salátát a másikba, majd a húst és az önteteket. Talán nem is vette észre, hogy egy hajléktalan lassan elhalad az üzlet előtt, és láthatóan éhes volt. Minden vagyonát magával hordta, amely két mankóból és az ütött-kopott gitárból állt. Mivel az eladó nem figyelt oda rá, a hajléktalan nem kért semmit, csak szomorúan folytatta az útját. Ekkor a vezetőfülkéből megszólalt a sofőr, hogy nem kéne a hajléktalannak egy gyrost? A férfi nem állt meg és tovább sántikált, de egy érdekes mosoly jelent meg az arcán, nem tudva, hogy most gúnyolódásnak vagy valami másnak lesz-e tárgya a következő pillanatban. Egy félmosollyal jelezte, hogy igen, szeretne enni. Erre kinyílt a vezetőfülke ajtaja, a sofőr elővette a pénztárcáját, leszállt, átadta a pénzt az eladónak, majd kérte, hogy adjon egy gyrost a hajléktalannak. Gyorsan visszaült, bezárta az ajtókat, és továbbmentünk. A hajléktalan bizonytalan léptekkel visszament az üzlet ablakához, és amikor látta, hogy valóban neki szánják a finom ételt, félig megfordult, bólintott, boldogan mondott köszönetet. Talán csak sejtették az utasok, mert a busz már haladt a következő megálló felé. De abban a bólintásban és az arckifejezésében minden benne volt! Én pedig már nem éreztem magam annyira fáradtnak és kimerültnek! Tudom, hogy a lánybúcsúra kellenek a like-ok, de vajon mit érdemel ez a buszsofőr?
