Képzelj el egy hideg, hóeséses téli estét az 1980-as évek Budapestjén, amikor nemcsak az időjárás volt fagyos, hanem a barátok közti kötelékek is szorosabbak voltak, mint valaha. Az utcán gyerekek szórakoztak a frissen hullott hóban, míg odabent az otthon melegében a kakaó gőze szállongott, összefonódva a tévéműsorok zörejével. Mi maradt meg ebből az időszakból? Ráadásul lehet, hogy több, mint gondolnád.
A várakozás varázsa
Mikor tízéves voltam, a novemberi napok lassan teltek el, és már az advent varázsát vártuk. A lakásunkban a konyhában odabent édesanyám, akit sose láttam feszülten, elvarázsolt kakaókat készített a legkülönbözőbb ízekkel, míg én türelmetlenül feszengtem a nappaliban. Ez a hosszas várakozás időszaka volt. Az ablakunk előtt minden este megcsillant a város fénye, míg a családunk együtt nézte az aktuális tévéműsort.
Az abban az időben divatos, fekete-fehér tévénk képe nyúzott volt, de épp ez tette otthonossá. A képernyőn végtelen édességgel beszéltek a gyerekek, mégis mindannyiunk nevetése hallatszott az utcán, és szinte érezni lehetett, hogy a város minden egyes zugában hasonló ünnepi hangulat uralkodik. Felnőttek és gyerekek, egyaránt a mesék varázsába merülve szórakoztak együtt.
Szerelem a képernyő előtt
Néha izgatottan vágyakoztunk a jövőre, ami úgy tűnt, sose érkezik el. De volt egy varázslat az őszi és téli estéken, amikor a „Delta” és az „Ablak” jöttek; igazi közönségi eseménynek számítottak. A kakaócsészék meglepő módon sosem ürültek ki, csak egyre többen tódultunk a nappaliba. «Még várj, nehangoskodj!» – figyelmeztetett anyám a testvéremnek, de mind a ketten tudtuk, hogy az utolsó egy-két korty mindig a legédesebb. Ezt aztán valahogy erősítették a rajzfilmek, mint a „Mickey Mouse”, amik cselekvésre serkentettek minket. Nem volt jobb élmény, mint egy bögre kakaóval a kezünkben szórakozni a szeretett mesefiguráinkkal.
De nemcsak a tévé volt a középpontban. Olykor a legfeszültebb pillanatokban is – amikor a felmenőim történeteit hallgattam a régi időkről – olyan változatlan kincseket hallhattam, mint a régi fotók, illetve a nagyszüleim élménytadása. Itt volt például a „szvarga”, ami nálunk a gyümölcspálinkát jelentette, és nem is tudtam, mit is jelent igazán a kifejezés, de a nagymamám mindig a szívére szorította az ujjait, amikor beszélt róla.
A kakaó és a szívdobbanások
A kakaó szinte mágikus, felnőtt helyett a gyermeki napjaink édeskés motívuma lett. Hosszú volt az út, amíg a tejet lobogó hőmérsékletre melegítette, majd a csokoládéporral és a cukorral elkeveredett. A végén pedig mindig ott volt egy csipetnyi fahéj a tetején, ami nélkül nem volt élvezet a kakaózás. Anyukám titkos receptje a tanulságai közé tartozott, ami megöröklődött – mint a szeretet és a közös pillanatok szele. A puha, habos kakaónk mindig hangulatunk menedéke volt, ami beszínezte a napjainkat a ködös estéken.
Ez az ital annyira édes volt, hogy egy bögre forró kakaó lassan eltüntette a hideg hónapokat, és mindannyian úgy éreztük, hogy velünk együtt a tévé is forralt italt kapott. Piknik az üzenetekkel, felnőtt fejük kerülgetése, ami tán edzett minket a jövőre.
Egy értékes emlék
Mi maradt meg azóta az életből? Dőlt a hó, csengtek a nevetések; a szomszédok is összegyűltek, sőt, senki sem rémült meg az „T�-BB honlapszörfölős időszakok” viccektől. Képzeld el, ahogy hétvégén öten ültünk egymás mellett a konyhában, s a kakaócsészék között a földgömb is forogni kezdett; és ahogy a régi fotókat néztük, megfogtuk a jövő titkait.
Ma már a sűrű, hullámzó vonalú háztartások között élünk, de ezek a pillanatok örökre elrejtve maradnak. Mindannyian szaladgálunk, de a mindennapok egyszer csak ellehetetlenülnek.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
