Mennyire kiszabadultál a város szorításából, ha a nyári szünetben a nagyszülők vidéki házába utaztál! A 70-es években, mikor a városok elmúlt szürkeségéből a zöldellő falvak felé kanyarodott az út, minden nappal új felfedezések vártak. Emlékszel, amikor a reggeli napfény az ablakkal szemben játszott? Emlékek, amik a felnőtté válás során is megmaradnak, mintha csak egy régi képeslapot nézegetnél.
A kislány, a nagymama és a kert
Szóval itt vagyok, ahogy a régi nagyszülői háznál, a konyhában ülve várom, hogy a nagyi ledobja a kalapját, és nekilásson a reggeli készítésének. Az illatok összekeverednek: a frissen sütött kenyér, a jóféle lekvár és a zöldfűszerek varázsa, ami kicsit minden zöldséget és gyümölcsöt ünneppé varázsol. Emlékszem, hogyan vártuk a gyümölcsöket – eper, barack és cseresznye, amelyek mind odakint nőttek, a kertben. Minden nyáron szent rituálé volt, hogy mikor jön el az idő, hogy a nagyi megmutassa, hol érnek a legjobb gyümölcsök!
A kert igazi kincsesbánya volt, tele szamócával, amit mindig az első napsugarak bújtatásában szedtünk, még a harmatcseppek fényeit is láttuk. A nagyi csak annyit mondott: „Itt mindenki szedhet, amíg a nap felkelt!” E vidám játéknál csak az volt szebb, amikor a szamócát a konyhában készen álló, sima, fehér joghurttal öntöttem le.
A barátaim, akik éppen a szomszédból jöttek, meglepődtek, mennyi fajta íz vár ránk. Kiskertjeink híres helyszínül szolgáltak minden nyáron: csak a legjobbaknak volt szamócája és meggye. Hetente jártunk “szamócamérkőzésre”, és az erősebbek még a legnagyobb szamócát is megpróbálták megenni.
Az erdő mélyén – bújócska a fák között
Gyerekként nehezen lehetett belakni a hatalmas zöld erdőt, ahol fáknál játszadoztunk, és bújócskáztunk, amíg csak a nap le nem járt. Az idő úgy repült el, hogy csak a naplemente vörös árnyai figyelmeztettek bennünket, hogy hazafelé kell mennünk. Mindig is az erdő szélén állt a nagy, öreg szilfa, amin felnőttünk mindannyian, és vitatkoztunk az ágainak erősségéről: „Melyik az erősebb: a kis, fiatal ág, vagy a vastag, öreg törzs?” Mindig is megmagyarázhatatlan, mély vágyat éreztünk, hogy mászunk, hogy felfedezzük a világot odafent.
Egy alkalommal, mikor már majdnem teljesen besötétedett, és a nagyi hangja a távolból hívott: „Gyertek haza, kész a vacsora!”, valahogyan magamban éreztem, hogy milyen ez a szabadság. Az illatok, az érintések, és az a felszabadult nevetés minden felnőtté váló nyárban, amit sosem fogok elfelejteni. A fák közötti bújócska nem csak egy játék volt, hanem egy egész világ, ahol a barátokkal együtt építettük az emlékeinket.
A záró gondolat
Ahogy most, évekkel később visszagondolok ezekre az időkre, érzem a melankóliát vegyülni az örömmel. A nagyszülői házban eltöltött nyarak világában nincsen helye a rohanásnak — csak a szamócák, a barátok, a kék ég és a nagyi gondoskodása. Nem kell már visszatekeredni az időt, mert ezek a pillanatok örökké élnek bennünk. Te mire emlékszel ebből az időszakból?
