Egyszer volt, hol nem volt, az idős Miklós bácsi szomorú és magányos életet élt. A felesége halála után a fiúja és menyének az idősotthonba kellett volna küldenie őt, de anyagi nehézségeik miatt kénytelenek voltak megtartani otthonukban. A kis vidéki házat is kellett eladniuk, hogy gondoskodhassanak róla. Miklós bácsi már roskadozó egészségi állapotban élt: fájdalmai voltak az ízületeiben, nehezen járt és hallása sem volt a legjobb. Az egész életét nagy kertekben és tágas terekben töltötte, így borzasztóan szorongott a kis lakásban és azért a fél szobában, ahol elszállásolták. Amikor a folyosón dohányozott, sokszor én is velük voltam, és könnyes szemmel mesélt nekem arról, hogy úgy érzi, mint egy hal a szárazon. Az arca akkor derült fel egy pillanatra, amikor az unokájával, Csabival beszélgetett. Szerette, amikor együtt vacsoráztak.
Azonban egy idő után kiközösítették a bácsit az asztaltól. Számukra elege lett abból, hogy hangosan csámcsogva evett, és minden étel a körülötte szétszóródott. A fiú és menye folyton a plafont fúrták a tisztítás miatt! Így tehát az egész család együtt vacsorázott a nagy asztalnál, miközben a szegény Miklós bácsi magányosan evett. Elképzelhetitek, hogy mennyire visszataszítóan és elhagyatottan érezte magát ez miatt! Ő is sírva mesélte nekem az egész történetet! Mivel megtört néhány tányér, idővel már csak egy fadobozban kapta a vacsorát. Úgy bántak vele, mint egy kutyával! Megmutatta nekem az összetört tányérjait… Szörnyű megaláztatás volt az egész!
Egyszer azonban minden megváltozott! Miklós bácsi elmesélte, mi történt: egy este, vacsora előtt az apa meglátta, hogy a kis Csabi, a Miklós bácsi unokája, valamit faragott. Megkérdezte tőle, hogy mit készít. A kisfiú ártatlan hangon csak ezt mondta: „Két kis fa tányért készítek Neked és anyunak, hogy legyen majd nektek, ha megöregsztek.”. Az apát mélyen megrázta, amit Csabi mondott! Nem tudta, mit tegyen!! Percenként csak nézett rá, nem tudta kinyögni a szavakat, csak állt ott. Aztán lassan eleredtek a könnyei, és végigfolytak az arcán… Akkor értette meg, hogy hogyan bántak Miklós bácsival, az saját apjával! Az este gyengéden megfogta a bácsit, és visszavezette őt az asztalhoz. Láttátok volna a boldogságot a bácsi arcán, amikor ezt mesélte! Engem is elragadott az egész!
Ettől a pillanattól kezdve az idős ember újra együtt vacsorázott a családjával, sőt, elkezdte tanítani Csabit arra, hogy hogyan faragjon más szép dolgokat a családnak, amik helyettesíthetik a tányérokat! Nagyon boldog vagyok, hogy még egy kicsit is részese lehettem ennek a csodálatos történetnek! Visszaadta a hitet az emberekben!
