Annak a kis falunak, amelyben az idő mozdulatlanná vált, minden reggelét a nap első sugarainak kellemes köszöntése vezette fel. A falu központjában egy ódon templom állt a szívében, s a körülötte szétporladó szűk utcák a gyerekek vidám kacagásától voltak hangosak. Állandóan a természet védő szárnya alatt tengődtek az itt élők, a túlvilági csendet csak a szél suttogása és a madarak csergése szakította meg.
A falu legfiatalabb lakója, Anna minden napot a hajnal hasadó fényével indította. Az idős nagymamája, akinek történetei mindig a múlt időkről szóltak, már hajnalban a pajtában találkozott vele. Anna izgatottan kérdezett tőle a reggelinél egy tál friss tejföl mellett: „Úgy igaz, hogy ma is meglátogatjuk az elhagyatott gyümölcsöst?”
A nagymama eltűnődve bólintott, és mosolygott. “Persze, kicsikém, de előtte a mindennapi feladatokat el kell látnunk. Azok a tehénkék megkívánják a fejést, és a tyúkokat is etetni kell.”
Délután a kimerítő teendők után sétára indultak a gyümölcsösbe, ahol az almafák és körték terhesen görbültek meg a gyümölcsök súlyától. Anna boldogan szüretelt, míg a nagymamája történeteivel szórakoztatta. “Tudod, kicsikém, a régi időkben a falusiak sosem fogyasztottak üvegházas gyümölcsöket. Mindig nagyon várták a gyümölcsszezont érkezését, amikor beindult a közös szüretelés.”
Az idő múlásával egyre több fiatal hagyta el a falut, és költöztek el városokba élni. Anna szülei is elköltöztek a városba, ahol igyekeztek jobb életet biztosítani. Anna azonban nagymamája mellé ragadt, aki a falusi élet szépségeit és értékeit tanította neki. “A falu valódi kincse a közösség.” – mondta a nagymama – “Itt az emberek segítik egymást, együtt ünnepelnek, és a munkát is közösen végzik.”
Anna nagyon csodálta a falusi élet egyszerűségét. Minden vasárnap az emberek az istentiszteletre gyűltek össze a templomban, ünneplő ruhába öltöztek, közösen imádkoztak és énekeltek. A falusi bálok fontos eseményei voltak az évnek, ahol a fiatalok táncra perdültek, és az idősebbek a régi időkről meséltek.
Egy nap Anna és a nagymama a falu határán található kis tóhoz sétáltak. A nap nyugvóban volt, a víz tükörként visszaverte a fényét, és olyan volt, mintha az idő megállt volna. Anna a tóparton üldögélt, míg a nagymamája a régi időkről mesélt, amikor még nem léteztek gépek, amikor az emberek saját kezükkel művelték a földet, és gondoskodtak az állatokról.
“Volt egy nyár, amikor a falu minden lakója összegyűlt, hogy megünnepelje a frissen betakarított aratást. Esténként tüzet gyújtottunk, meséltünk, énekeltünk, és egész éjjel együtt voltunk – mesélte a nagymama a tó partján. – Ezek az alkalmak az, amik összetartják a közösséget, és megerősítik a barátságokat.”
Ahogy a nap végképp a horizont mögé bukott, és a csillagok ragyogása elöntötte az eget, Anna szívében felgyülemlett a szeretet és a nosztalgia. Tudta, hogy a falusi élet hívása örökre benne fog rezegni, bárhová is húzza a modernizáció iránya. A nagymama történetei a múlt idők darabkáit őrizték, és mindig emlékeztették őt arra, honnan jött, és mik azok, amiket igazán fontosnak tart, ahol felnőtt.
