Meleg, nyugodt délután volt, amikor az embernek nincs más dolga, csak beleszívni a pillanatba. Egy teherautó közelében álltam, egy idilli, festői mező közepén, magamon érezve a szél lágy simogatását. Egy olyan momentuma volt ez az életemnek, amiről úgy éreztem, hogy meg kell osztanom a férjemmel. Egy hétköznapi dolgot, semmi extra. A teherautó mesésen nézett ki a hátterében pompázó fák előtt, gondoltam rögtön, hogy ez értékelni fogja ezt a csendes délutánt.
Csináltam hát egy selfie-t a teherautó mellett, és elküldtem neki anélkül, hogy tovább gondolkoztam volna az ügyön. Egy bepillantás volt ez a napomba, semmi több.
Amikor viszont válasza azonnal megjött, nem a várt reakció képében… “Ki az, aki a tükröződésben látszik?” – kérdezte.
Pislogtam, zavarban. “Milyen tükröződés?” – kérdeztem vissza, érezve, hogy a gyomromba szorult a lélegzetem.
“A hátsó ablakban van valaki” – válaszolt, szavai komorabbak voltak, mint gondoltam volna.
Váratlanul hevesen vert a szívem. Újra megnyitottam a képet, rázoomoltam az autó hátsó ablakán látszó tükröződésre. Eleinte azt hittem, hogy téved, csak a napfény vagy egy messzi fa árnyékát látja. De minél jobban néztem, annál jobban összeszorult bennem minden. Volt ott egy alak, homályosan látszott, de egészen biztosan ott volt, az én hátam mögött.
Kezdetben nem volt tiszta kép róla, de a kontúr eléggé egyértelmű volt: egy férfi, kalappal, ami árnyékot vetett az arcára. A kalap… Elakadt a lélegzetem, amikor ráébredtem a hátborzongató igazságra. Úgy nézett ki, mint az exbarátom tipikus kalapja, amit mindig is hordott, soha nem hagyta otthon.
