A régi iskolapadban ülve, kézfejemön a híres piros ponttal, mindig egy különös öröm öntött el. Nem csak a dicséret érzése volt az, amit az iskola jelentett számomra, hanem az az élmény, ami a gyerekkorom szívéhez kötött – a barátok, a felnőttek mosolya és a csillogó álmok, amik csak a gyerekkorban léteznek. Emlékszel te is a kicsi dicséretek világára?
Az iskola hite és reménye
A ’70-es évek Magyarországán, amikor a világunk a szocializmus keretein belül formálódott, az iskolák legfőbb feladata nem csak a tudás átadása volt, hanem az is, hogy a gyerekeket megismertesse a közösség erejével. Nyáron izgatottan vártam a tanév kezdetét, hiszen az iskola nem csupán a tanulás színhelye volt, hanem egyben a barátságok otthona is.
A tantermünk falán virított a sok piros pont, amit a tanárnénik az ügyesség és figyelem jutalmazására adtak. Minden pont mögött ott bujkált a dicséret, amelyet úgy őriztünk, mint egy kincset. A tanár, aki néha kedvesen, néha szigorúan nézett ránk, megjelenésével keltett feszültséget, de a piros pontok csillagként ragyogtak a nehéz napokban. Én is sok mindent megéltem ebben a közegben, de az igazi emlékek főként a szünetekben születtek.
A szünetekben a felnőttek gúnyos megjegyzései és a nagyobb gyerekek csínyjei között fekete-fehér valóság bontakozott ki előttünk. Mindenki az udvaron játszott: bűvészmutatványokat tanultunk, ugrálóköteleztünk, vagy csak ültünk a fűben, hosszan beszélgetve a jövőről. Itt nem volt helye a technológiának – csupán a gyermeki fantázia és a barátság ereje.
Iskolaebédek és délelőttök illata
A legkellemesebb pillanatok a menzai ebédek voltak. A napfényes ebédlőben a húgysav illata keveredett a fűszeres főtt burgonyával, az iskolai limonádéval és a frissen sült zsemlével. Az étkezőben nagy volt a nyüzsgés, a székek zökkenése és a vidám nevetések zaja pörgött a levegőben.
„Ti is ezért jöttetek?” kérdezte egy barátom, miközben a tejbegrízünk felett a kanalat lóbáltuk. „Csak hogy egy kicsit játsszunk a főtt tojásosan?” – és mindenki felkacagott. Míg a tanár bátortalanul próbált rendre inteni, a gyerekek felhőtlen nevetése uralta a teret. Ezek az ebédek nem csak a testünket készítették fel az iskolai munkákra – hanem az álmainkat is táplálták.
A menzai ebéd egyfajta rituálé volt. Különösen, amikor a csoportom megörökítette a napot azzal, hogy a többieket felesleges versenyekre hívtuk. Ki tud többet enni? Ki a leggyorsabb? Mindez persze játék – de szívből jött, és ezek voltak a legédesebb emlékek.
Barátságok a gyermeki világban
Nehéz is lenne megszámolni, hány iskolatársam lett barátom ezekben az években. Szóval a piros pontok mellett ott voltak a felejthetetlen barátságok is, a bitek és a homokozók hőseiként, akikkel a gyermekkori kalandokat éltük át. Az iskolai küzdelmek közepette ranőttünk fel, és az igazi érzelmi tapasztalatokat itt éltük át.
Emlékszem, hogy a legjobb barátom, Laci, mindig sikeresen megoldotta a nehezebb feladatokat, míg én a játékban mutattam meg a tudásom. De egy dologban egyetértettünk: együtt mentünk haza, biciklivel a betontömbökön. Beszélgettünk a nagyszüleink meséiről, a terveinkről, miközben a szél a hajunkba fújta az álmokat.
A ’70-es évek világában persze nem volt minden tökéletes. Néha fájtak a bántalmazások, de a barátokkal együtt átvészeltük a nehéz napokat is. Három kicsi gyermekvédelem, és a támogató szavaink sokat jelentettek a szívünkben.
Te milyen emlékeket őrzöl?
Ma már, amikor egy kávézó teraszán ülök, nosztalgiával gondolok vissza arra az időre, amikor a világ gyerekeként éltünk, és az érzések olyan valóságosak voltak. Az iskola nem csupán tudást, hanem közösséget, barátságokat és a friss álmokat hozta nekem. Imádtam a piros pontokat, a menzai ebédeket, a baráti találkozókat.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Milyen emlékek fűződnek a gyermekkorodhoz? Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
