A napfény beszűrődött a konyha ablakán, a nagyanyám illatos húslevese pedig finoman szállt a levegőben. Vasárnap lévén, az egész család összegyűlt, hogy átéljük a közösen eltöltött idő minden örömét. Emlékszel még, amikor még nem egy étterem volt a választás, hanem a nagyi konyhája, ahol minden falatnak illata és története volt?
Hétvégi hagyományok
A 80-as évek elején, a kisvárosi élet zsongásában nőttem fel. Este, amikor a felnőttek a konyhában sürögtek-forogtak, a gyerekek a szomszédos grundon futballoztunk. A régi teherautók motorzúgása mellett hallottuk a szomszédasszonyok kiabálását, akik összeverődtek, hogy megvitassák a “legújabb” pletykákat. Szombatonként, ahogy a nap lenyugodott, a családi nagyebédhez való készülődés minden fontos részletét magam előtt láttam.
A nagymamám különös mesterségbeli fogása volt, hogy az aznapi ebédhez többféle ételt készített. Például a híres húslevest, amit én a világ legjobbjához tartottam, és a kilónyi tojásos nokedi hozzávalóit, amelyeket csak ő tudott olyan tökéletesen megformázni. Az asztalon mindig ott gőzölgött a friss, házi kenyér, amelyet a reggel keltettünk.
Míg a felnőttek beszélgettek és készült az ünnepi asztal, a gyerekek a közeli fán ugrándoztak, fütyörésztek, és meséltek egymásnak az iskolai kalandjaikról. A kinti világ zaja és az otthoni illatok csodálatos kontrasztot alkottak, amely még inkább fokozta az ünnepélyes hangulatot.
A vasárnapi ebéd varázsa
Az ebéd pillanata az én diplomatám volt. Amikor végre leültünk az asztalhoz, az összes érzelem és közelség egyesült az egyes ételekkel. A nagymamám híres töltött káposztája, amelynek szaftos leve és ízes, fűszeres tölteléke volt a vasárnapi ünnep része, mindig trónra emelte a nagyobbik gyermeket: idősebb unokatestvérem, Ági és én feszülten figyeltük, hogy a nagymamám ki jöhet először.
Ahogy mindenki tálcájába került egy adag, szinte mágikus módon nőtt meg a családunk köteléke. Minden falatban ott voltak az évek, a nevetések, a nehéz idők; mindez egy-egy ízben raktározva. Az egy-egy falat töltött káposztából az öreg nagyanyám mesélni kezdett, esetről esetre idézte fel a régmúlt történéseit, és a történetek közben szívből nevetett egy-egy felidézett anekdotán.
Tudtuk jól, hogy a nagyi ebédje, akárcsak a nyári naplemente, sosem tart örökké. De ami igazán különleges volt, az nem a terített asztal rengeteg étele volt, hanem az átélt pillanatok összessége. A vasárnapi ebédek nem csak egy újabb étkezést jelentettek, hanem a közös időt, amelyet élvezhettünk egymás társaságában.
A búcsú íze
A nap vége felé, az étkezés befejeztével, vállvetve segítettünk a szüleinknek, hogy rendbe rakják az asztalt, és kisüljön a nagyi ízletes sütije, a túrós lepény. A családi összejövetel sosem múlt el nevetés, huncutság és emlékek nélkül.
Amikor végül kimentünk a házból, a napfény búcsúzott velünk, és a kocsánk mögött elhaladt a nagyi mosolygó arca a konyhából. Mindig ott állt, nézte, hogy mi messze tűnődünk az ablakon át, és tudtuk, hogy a következő vasárnap ismét itt lesz. Mert a hagyományainkat ápolni kell, ahogy a gondoskodást is.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Milyen volt számodra a vasárnapi ebéd a nagymamádnál?
