Megrendíthető szokásom minden évben megegyezik. A február közepi napok hűvös hajnalán indulok a temetőbe. A kabátom zsebében ott lapul a kis fémkanál, ami mindig velem van, ahogy ez régen lenni szokott. Az érintés, az azonnali fémes hang, a sütemény illata és a csend, amit Bencém távolléte hagyott bennem.
Már tizenhét éve volt, amikor tragikus autóbaleset érte. Egy pillanat. Egy perc. Azóta minden évben elkészítem számára a kedvenc almás pitéjét, amikor még kicsik voltunk és együtt süttük a „nagyi almás”-t, ahogy ő nevezte.
Virágot nem viszek. Gyertyát nem gyújtok. Csak lehelyezem a süteményt a sírkövére. Egy szeletet. Csak egyet. Csak neki.
Idén is így volt. Amikor elértem a temetőbe, a süti még meleg volt. Feltettem egy kis szalvétát, óvatosan rátettem a finom szeletet, majd megsimítottam a követ. – Itt van, Bencuskám – mondtam halkan. – Tudom, hogy most is egy perc alatt megennéd.
Csak még pár követ igazítottam meg a sírjánál, majd indulásra készültem haza. De… valami furcsa érzés vett rajtam erőt. Nem tudtam megragadni, megkeresni – csak éreztem, hogy valami más. Valami új.
Szállást foglaltam a következő reggelen, hogy tisztítsam a helyet, söpörjem le a szárnyas leveleket, és tegyek ki új mécsest.
A temetési parcela sarkánál már láttam, hogy valami nem stimmel. A tányér… üres volt. De nem olyan módon, ahogy azt szokta volna. Nem a szél lengette el, sem pedig valami esett rá. Tiszta volt. Ragyogó. És a közelében – egy összehajtott kis lap.
Meghajoltam érte. A kezeim remegtek. A szívem hangosan lüktetett, mintha a fülemben zúgnának.
Kibontottam a lapot. Gyerekes, bogályos betűkkel csak ez állt rajta:
„Köszönöm, hogy minden évben hoz nekem sütit. Én sem felejtelek el.”
Csak bámultam. Nem jutottam szóhoz. Mintha valami tilos dolgot olvastam volna. Körbenéztem, de nem volt senki a közelben. A tányért valaki gondosan visszahelyezte. A papír száraz volt, nem gyűrött – valaki törődött vele.
Először azt hittem, hogy valami rossz vicc. De a sorok… a szavak… őszinték voltak. Mélyen őszinték. És ismerősök.
Aznap elmentem abba az iskolába, amelybe Bence járt. Megtaláltam néhány régi fényképet, naplókat és emléklapokat. Az egyik tanárnő, aki még emlékezett rá, csak ennyit mondott:
„Volt neki egy barátja… Máté. Elválaszthatatlanok voltak. De a baleset után eltűnt. Nem jött el a temetésre sem. Azt hiszem, nem tudta feldolgozni.”
Máté. Elkezdtem keresni. Az évkönyv hátuljában találtam egy képeslapot:
„Te voltál a legjobb barátom. Hiányzol.” Alatta egy betű: M.
Nem találtam több nyomot. Hónapok teltek el. Aztán október és Bence születésnapja – újra kimentem a sírhoz. Újra ott volt egy szelet pite. És két tányér.
Ezúttal nem mentem haza. Leültem a padra, háttal a sírnak. Vártam.
Egy óra múlva megjelent egy fiatal férfi. Vékony volt, kissé meggörnyedt, virággal a kezében. Megállt a sírnál. Térdre rogyott. Nem szólalt meg.
Odaléptem hozzá. Megijedt.
– Az anyukája lenne? – kérdezte halkan. – Igen – mondtam. – Te vagy Máté?
Bólintott.
– Évek óta nem mertem idejönni. Féltem. Szégyelltem, hogy nem voltam ott. – De most itt vagy – mondtam, és a hangomban nem volt szemrehányás. Csak fáradt szeretet.
– Minden évben eljövök. Messziről jövök. Aztán megláttam a sütit… és valami összetört bennem.
Azután csend lett. Aztán megint elsöpört a másik tányér felé.
– Gyere, Máté. Ma már nem csak a fiam emlékét őrizzük.
Melleimre ült. Ettünk. És emlékeztünk. Ketten. És én tudtam: valami mélyen és visszavonhatatlanul megváltozott.
