Ülök a teraszon.
Kortyolgatom a kávém, és mélyen elmerülök a gondolataimban.
Nem könnyű az élet… főleg, ha az embernek van egy szeretője.
Vivien.
Csak a neve is felgyorsítja a pulzusomat.
Minden nap rá gondolok.
Rá, és csak rá.
Még akkor is… amikor a párommal vagyok.
Igen, még akkor is.
Sőt, különösen akkor.
És ez a baj.
Félek, hogy egyszer majd… elszólom magam.
Hogy egy pillanatnyi szenvedélyben kimondom az ő nevét.
És akkor vége mindennek.
De én nem vagyok buta ember.
Kitaláltam egy zseniális megoldást.
Vettem egy macskát, és Viviennek neveztem el.
Így ha véletlenül is kicsúszik a számom, hát… „csak a cicáról beszélek”.
Tökéletes terv, igaz?
Tegnap este aztán hazaért a párom, a karjában egy aranyos, nyüszítő kis kutyával.
Azt mondja:
– Nézd csak, milyen édes!
Az utcán találtam, és már nevet is adtam neki.
– Tényleg?
– kérdezem gyanútlanul.
– Mi a neve?
– Péter.
Ülök most is a teraszon.
Szívom a friss levegőt, kortyolgatom a kávém… és erősen gondolkodom.
