A ferjem 50. születes napjara hosszas ido álltam. Nem csak egy darabot akartam neki adni, hanem egy élményt. Térképeket böngésztem, a legszebb naplementéket gondosan kiválasztottam, és diszkréten egymás mellé szedtem azokat. Abban bíztam, az óceán helyettünk elmond valamit, amit hosszan egyutt élve nehéz szóba önteni.
Közeledett a 50. születésnapom, de magamnak sokkal kisebb dolgot vártam. Talán egy kávét az ágyban. Talán egy egyszerű képeslapot. Nem akartam nagy felhajtást, csak azt hogy eszébe jutok.
Hajnalban ébresztett fel. Finoman megrázta a vállam, és a fülembe sutyorogott hogy le vár alattam valami. Felnevettem az ágyban, majd csupasz lábbal követtem óvatlanul, védekezés nélkül. Gyertyára számítottam, talán egy reggelire, de nem többre.
Azonban a nappaliban nem mozdultam tovább. A házunk furcsán csendes volt, mintha szemlélne.
A közepén egyetlen famiskó szék állt, gondosan felfényezve, mintha ismerős lenne, csak még nem tudtam, honnan. A derekában összehajtva egy pléd nyugodott, az ölembe szorult a szívem, mielőtt agyam utolérte volna amit láttam.
A szövegazonnal ismertem az anyagot. A nagymamám kötényének egy része. Egy darab az első koncertpólómból; Egy vászon a függönyből, amit az első albérletünkben vettünk.
Minden négyzetegy külön emlék volt, az életem apró darabjai közül, szép sorba varva, gondosan. A pléd hajlatában levél gyűjtemény lapult, sok-sok levél. Vastagok, kézzel írt címmel, mintha régóta várakoznának rám.
Ez nem dísz volt hanem egy ajándék.
A ferjem csendben mesélt, szinte ünnepélyes hangon. Az előttünk álló évben levelet írt azoknak, akik valaha közel álltak hozzám. Régi barátoknak, akiket azelőtt ismertem, a családnak, akitől esetleg elszakadtam, a szomszédoknak, akik láttak, mikor lettem akit vagyok. Mindtől egyet kérdezett: emléket, igazat mondatot, vagy jókívánságot a következő évekre.
Ahogy kibontotta a leveleket, a szoba megtelt.
Visszahozták a régi hangokat. Elfelejtett pillanatok újra rám találtak. Volt hogy nevettünk, miközben könnyek csepegtek. Volt, ami annyira bizsergetett, hogy a légzésem elakadt és valami bennem, ami törékeny volt, végre megnyugodott. A pléd egyre nehezebbnek mutatkozott az ölemben, nem a súlya miatt, hanem annak a jelentése miatt.
Mire a napfény elérte az ablakot, megértettem.
A 50. születésnap nem a bezárkózásról szól, mit veszítettem el, vagy mitől félek ezután. Hanem hogy megálljak egy pillanatra, és lássam a mintát. Hogy észrevehessem, a szeretet hogyan ismétlődik meg, más formában, más időben, mégis ugyanazzal a melegséggel.
Hawaii egy terepjáró volt. Egy mulatság nekünk ketten.
Ez más volt.
Ez visszavezetett a valómi énemhez.
Amikor végül feltekintettem, a férfi nem hálát várt. Figyelte, értem-e, mi tortént. Behajoltam a kezét és akkor megértettem, amit előtte nem láttam:
A legjobb születésnapi meglepetések nem visznek messzire.Hanem hazahoznak.
