Megteremtettük a saját kis világunkat, ahol a csillagok leestek, a fák bokor mögött bújócskáztak, és a kazettás magnó halkan zümmögött a hűvös nyári estéken. Emlékszel még, mikor a legnagyobb gondunk az volt, hogy mikor tudunk újra együtt bandázni a grundon? Unalmasnak tűnik manapság az egyszerűség, de akkor, abban a varázslatos nyári szünetben minden egyes pillanat tökéletes volt.
Egy gyerekkor, ahol a barátság a legfontosabb
Az 1980-as évek elején, egy kis lakótelepi tömbház negyedik emeletén laktunk. Az ablakainkból nagyszerű kilátás nyílt a velünk szomszédos grundra, ahol egy csapat gyerek gyűlt össze minden nyáron. Nincs is annál jobb, mint amikor az utca felől meghallottuk a fiúk kiáltozását, akik a biciklijükkel az udvar körül cikáztak. Szeretném azt mondani, hogy mindenki boldog volt, de akkor még nem tudtuk, hogy mit is jelent az igazi boldogság. Azért emlékszem erre az időre, mert minden fára mászás, minden ugrálás, és minden kazettás magnóra felvett dal, amit együtt hallgattunk, valami különlegeset adott nekünk.
A legjobb barátom, Peti, mindig hozta magával a kazettás magnóját. A feltörekvő popzene éppen akkor tört be hazánkba, és mi voltunk a legnagyobb rajongói. Az „István, a király” dalait csendesen dúdoltuk, miközben a naplementében vártuk, hogy a szüleink hazaérjenek. Az a hang, ahogy a magnó megszólalt, és a kazetták zakatolása a fémhengeren, mindent elmondott rólunk – egészen a gyerekkori zűrzavarainkig. Másnap mindenki előtt játszottuk újra az elmúlt estéket, legalábbis amíg meg nem unta a szomszéd.
A mámorító ízek nyoma
Az igazi varázsa a nyárnak nem csupán a barátságokban, hanem az ízekben is rejlett. Emlékszem, ahogy anyukám rendszeresen elkészítette a friss, bódító illatú házi süteményeket. A mákos guba volt a kedvencem! A meleg sütőből áradó aroma mindig jelezte, itt az idő, hogy a gyerekek betóduljanak a konyhába, és versenyt fussanak ki az udvarra még az utolsó falatok után. “Peti, ne fojtsd meg a kutyát, csak húzd el!,” kiabáltam átszellemülten, miközben felnőttnek éreztem magam, hiszen igazi „tolmács” voltam az eljárásokban. A sütemények lassan eltűntek, mintha varázslat történt volna, és a nevetésünk egyesült ezzel a különleges ízélménnyel.
Vasárnaponként mindenki a családi ebédnél ült össze. A húsleves gőze, amit a nagyi főzött, a legnagyobb csemege volt. A nagymamám csendes mosolya ma is előttem van, ahogy azt mondja: „Jó étvágyat, kisfiam!” Azt a pillanatot emlékezetem legmélyebb zugaiban őrzöm, amikor a felnőttek meséltek régi időkről, míg mi, gyerekek, az asztalon futottunk, és csak az édességekre vártunk, meg persze a nagyi dicséretére, hogy megint tálalt valami jót.
Emlékek, amelyek sosem halványulnak el
Ahogy ezekre a nyári estékre gondolok, érzem, hogy mennyire vágynék vissza – nem mintha már nem élhetnénk meg a megfelelő pillanatokat, de valahogy más volt. A kazettás magnó már régóta a padláson pihen, a grund is átalakult, de a barátságok emléke örökre megmaradt. Az idő múlásával talán az egyszerűség varázsa is egyre távolibbá válik, de sosem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor a legkisebb dolog is hatalmas örömet szerzett.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Talán már nem jön vissza – de legalább megéltük!
