Húgom fiát neveltem 15 évig, mint a sajátom – majd visszavette tőlem egy autóért cserébe

Vége volt a hónapoknak, amit a húgomat, Rékát nélkülöztem. Azonban most ott állt előttem, a karjában egy csomaggal – egy féléves, nyűgös baba volt benne.

Rémült tekintettől csíkos, sírásnyomokkal borított arca tele volt fájdalommal. A parfümje – az a drága, amit mindig használt – most fáradtan, keserédesen áradt belőle. Nem volt kétségem afelől, hogy valami nagyon rosszul alakul az életében.

A szavai egyértelműek voltak. Nem kérdeztem tovább. Azt hittem, nővérem. Megértettem a kétségbeesett pillantását. Azonnal belementem.

Két hét – hirdette. Tisztán ismertem ezt a hangszínt. Réka ismét bajban volt.

A kocsija felé pillantott, az autójában feltűnt az üzenetek sorozata a telefonján. Csak bólintottam, és vállaltam a kötelezettséget, hogy vigyázok a babára.

Aztán a napok, hónapok és az évek egy homályba vesztek, és Réka csak egyszerűen eltűnt.

Egy napon azonban megérkezett hozzám a postás. Hozott egy borítékot, annak tartalma pedig meglepett.

Benn volt a kisbaba születési anyakönyvi kivonata. Az okiraton nem szerepelt semmi név mellette. Az anya nevénél: Réka. Apánál: üresen maradt.

A gyerek nélkül maradtam, de kénytelen voltam elfogadni, hogy most már ő a felelősségem. Megemlítettem a nagypapánkat, Lajos bácsit, akire mindig is felnéztünk. Ő volt az az ember, akit gyerekként mindig öreg bölcsességnek tekintettünk.

Az volt a neve. Lajos. Ontja magából az erőt és az intelligenciát. Így lesz ez vele is, gondoltam magamban. Ezzel a névvel az oldalamon, sikerülhet részben helyettesíteni az édesapja hiányzó jelenlétét.

Az évek során megtanultunk egymásra hagyatkozni. Nap, mint nap neveltem őt, szorgosan tanítottam az élet nagy leckéire, miközben a saját életem közelről követte az övét.

Aztán hirtelen, mikor betöltötte a tizenhatot, minden megváltozott.

Egy estén készültem a születésnapi bulijára, amikor hirtelen meghallottam a kocsizúgást az utcában. Kiszaladtam, és megláttam az anyját Réka. Luxusautóban érkezett, a legújabb divat szerint öltözve, anélkül, hogy bármi bűntudatot érezne.

Rájöttem, hogy Réka vissza akart térni az életébe, és megpróbálta visszaadni a múltat a jövőével. Felvásárolt neki márkás ruhákat, különböző luxusmárkák címkéi díszelegtek a ruháin. Hiába, változott. De Lajos nem. Ő maradt a régi, akit szerettem.

Rájöttem, hogy Réka nem igazán akart változni. Mindig megpróbálta a saját módján oldani a dolgokat, és soha nem volt hajlandó beismerni, ha hibázott. Rájöttem, hogy ez volt az az ok, amiért Lajoska ott maradt velem, és soha nem kereste az anyját. Egyszerűen nem bízott benne.

Egy forró nyári napon, azonban megérkezett tehát az, ami a legdrágább ajándék volt Lajoska számára. Az anyja újra előállt egy ajándékkal, és ezúttal nem volt más, mint egy új autó. Furcsa érzés volt, amikor megláttam.

A következő hét minden napján Réka ott volt. Minden nap hozott új ajándékokat Lajoskának, és elmondta neki a múlt történeteit. Aztán egyszer csak bejelentette, hogy vissza akarja őt venni. „Most már nem kell itt szenvedned” – mondta, és meghívta Lajoskát, hogy költözzön hozzá.

Meglepő volt számomra, hogy Lajoska belemegy abba, hogy hozzáköltözzön. Kicsit szomorú is voltam, de tudtam, hogy ez a legjobb, amit tehetek. Elvégre Réka volt az anyja. Szerette őt. Talán ha hozzá szokik, és látja, hogy mennyire szereti őt, akkor talán Lajoska is meg fogja szeretni őt. Elvégre Réka volt az anyja.

Így hát úgy döntött, hogy elhagyja a biztonságos kis otthonunkat, és átadjam a szeretett húgomnak. Aznap este, amikor Réka elvitte őt, néztem, ahogy a luxusautója messzire viszi. Az a kisfiú, akit saját fiaként szerettem, az aki olyan bátran és büszkén állt ott mellettem, most eltűnt. Én pedig egyedül maradtam a szobában. Az éjszaka hirtelen olyan sötét és hideg lett, mint még soha.

Ezután az összes levelet Lajoskától kaptam, ami csak még nehezebbé tette számomra a választásomat. De tudtam, hogy ezt a döntést nem magamért hoztam, hanem érte. Ez volt a legjobb, amit tehettem vele.

Ahogy az évek teltek, egyre kevésbé értettem, hogy Lajoska miért hála csak konyhaasztalon hagyott üzenetekben. Hozzászoktam, hogy lássam, ahogy jól érzi magát, ahogy örül, hogy boldog. Azt hittem, hogy az egész életében soha nem fogok tudni igazán boldognak lenni anélkül, hogy lássam őt boldognak. De Lajoska boldogsága mindig a saját boldogságom elsőbbségét jelentette.

Az idő teltével azonban rájöttem, hogy Lajoska már nem az a kisfiú, akit 15 évvel ezelőtt magától elszakítottam. Ő egy felnőtt ember lett, aki a saját életét élheti, anélkül, hogy bármit is mondanék neki. Minden, amit tehetek, az az