Mikor utoljára ültél le egy nagy családi ebédre, ahol mindenki egy asztalnál foglalt helyet? Sokunknak a gyerekkorát idéző pillanatok közé tartozik a nagyi konyhájának varázsa. Az illatok, a nevetések és a melegség, ami körbeölelt minket, amikor a vasárnapi ebédre gyűlt össze a család. Képzeld el, ahogy a templom harangja négyet üt, a gyerekek már az előszobában izgatottan várják a vacsorát, míg a felnőttek feszülten mesélnek és pletykálnak.
Az élet hívogatása a konyhában
1979 októberének egy szép, napos vasárnapján indult el a családi szertartás. A megfakult zöld ajtón át bárki belépett a nagyi konyhájába, és azonnal belemerült egy nosztalgikus, fűszeres illatfelhőbe. Még ma is tisztán érzem a fokhagyma és a pörkölt édeskés fűszerességét, ahogy a nagyi a tűzhely mellett sürgölődött. A kötényét mindig ugyanúgy, a bal csípőjére kötötte, a haját pedig egy irigylésre méltó kontyba tűzte. Emlékszem, ahogy egyesünk a konyhaasztalnál ült, és már alig várta, hogy a fotelba ülve egykori történeteit mesélje.
A lemezes rádió halkan szólt, a „Bocskor Varga” zenéje egy csipetnyi vidámságot hozott a falak közé. Édesanyám és nagymamám a konyhában sürögtek-forogtak, míg apukám és a nagybátyám önfeledten vitatkoztak a foci eredményekről. Én, és a testvérem, csak ülve figyeltük őket – közben a nagyi minden készülődése közepette már a napirendet is megosztotta velünk: „Mire holnapra befejezzük, a húsleves már gőzölögni fog, és ne felejtsétek el, evés után jöhet a desszert!”.
Az ízek emlékezete
Számomra azonban a vasárnapi ebéd igazi varázsa a második fogásban honosodott meg. A pörkölt, amit nagyi úgy készített, hogy még most, évtizedekkel később is alig akarom elhinni, milyen finom lett. Minden falat egy újabb mese volt, amit a nagyi szívéből szőtt. Kérdeztük sokszor, hogy mi a titka, de a válasz mindig egy mosolygós „sok szeretet” volt.
Egy tálban a friss, puha galuska várta, hogy megszilárdítsa az ízek mértéktelen krónikáját. A nap végére, amikor a nagy zöld tányér tele volt egy szép adaggal, megvolt a „csak egy falat” érzés – ami, bár legszívesebben a vacsora során azt mondtam, ezer éve is így volt. �-sszehasonlítva sóssal és fűszerességgel, a nagyi étkét pontosan úgy tudtuk élvezni, ahogyan a napfényt megismerjük a hűvös, főtt krumpli közepette.
A desszert érkezése hasonlóan izgalmas volt. Az almás pite különleges titka a fahéjban rejlett, amit a nagyi sosem árult el. Később, amikor a nagyi már csak a sarokban ült, a szokás szerint mesélve ezerszer elmondott anekdotáit, körülvett engem az öreg butorok és sejtpárnák illata, és melegséget éreztem, ahogy az ablakon besütött a nap.
Mindenki visszajár
Ma már csak a régi képeslapokat nézegetve, a nagyi varázslatos konyhájában eltöltött vasárnapokra emlékezem. Az az érzés, ahogy a család együtt ül az asztalnál, együtt nevetve és mesélve, már nem mindennapos élmény. De a szeretet, amit az étel képviselt, és a nevetés, amit egymás társaságában megosztottunk, örökre ott marad a szívemben.
Az emlékek néha fájnak, máskor örömmel töltenek el. Igen, talán már nem jön vissza mindez. De jó tudni, hogy azok a napok formálták a családunkat és minket, és hogy a nagyi pörköltje mindig a legfinomabb étel lesz számomra.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Talán te is megtapasztaltad a nagyi konyhájának varázslatát, amikor a vasárnapi ebéd gőze összehozta a családot?
