A postás, aki már évtizedek óta, változatlanul kitart a küldemények kézbesítése mellett, szélben és esőben, ugyanúgy, mint a forró nyári napokon, hősiesen végzi dolgát. A posztót és a kézbesített leveleket csak az évek multával cserélte fel, miközben számtalan ember életében vált fontos szereplővé. Amikor elérkezett az ideje, hogy a nyugdíjba vonuljon, mindazok, akik ismerték és szerették, meglepték valamivel utolsó munkanapján.
Több szomszédi család is a küszöbön várta a megérkezését, és aprócska ajándékcsomagot adtak neki emlékül. Egyik házban a családfő rajongva adta át a doboz finom szivarokat, míg egy másiknál az egész horgász közösség nagy csalit adott neki.
Az egyik házban, ahol a gyönyörű, szőke, fiatal háziasszony őt várta, mindent valami titokzatos, szemtelenül nőies könnyedség lengte be. A nő megfogta a kezét, bekísérte a hálószobába, ahol a postás élete egyik legszenvedélyesebb élményében részesült.
Miután kipihenték magukat, a hölgy a konyhába ment, és bőséges reggelit készített neki. Az ételek mellett azonban még egy meglepetés várt a postásra: egy ezres, amely a kávéscsészéje alatt lapult.
„- A nagylelkűséged és az eddigi vendégszereteted túl szép ahhoz, hogy szavakba lehessen önteni – mondta a postás – de szeretném megkérdezni, miért az a ezres itt a csészém alatt?” Ekkor válaszolt a fiatal háziasszony:
„- Tegnap este beszéltem a férjemmel, és elárultam neki, hogy ma lesz az utolsó munkanapod. Megkérdeztem, hogy milyen ajándékkal köszönjünk el Tőled. Azt mondta: “Adok neki csak egy ezrest!” A reggeli ötlete azonban már az én fejemből pattant ki…”
