Emlékszel még, milyen volt az, amikor a téli hétvégéken a nagyi varázslatos konyhájában töltöttük az időnket? Az illatok, a zörejek és a családi nevetések mind-mind olyan mélyen véstek az emlékezetünkbe, hogy egy kis nosztalgia most is képes bármelyikünket megmosolyogtatni. Van valami megnyugtató abban, ahogyan a régi emlékek felidéznek, és hirtelen eszünkbe juttatnak egy-egy különleges pillanatot, amely a gyerekkorunkhoz kötődik. Képzeld csak el: egy hideg téli reggel, amikor a konyha gőzölög, és én az ablak előtt állok, nézve, ahogyan a hócseppek lecsúsznak a jéghideg üvegen.
Nagyi konyhája – a melegség szigete
A 80-as évek közepén, egy kisvárosban, ahol a nagymamám laktott, mindenki tudta, hogy vasárnaponként ő a legjobb szakács a környéken. Általában tíz órakor kezdtem el izgatottan várni, hogy végre elérkezzen a családi ebéd ideje. Karácsony előtt a házában mindig forgalmasabb volt az élet: nagyi minden alkalommal sürgölődött a konyhában, és csodás illatok lengte körül az otthonát. A tűzhelyen rotyogó bableves gőze egyenesen az ajtón át csábította a szomszédság gyermekeit is.
Néha még ma is hallom a kislány hangját, aki a szomszédból kiabálta: „Hallod, megint bableves gőze van a Nagyinál!” Olyankor nem csak én, de az összes gyerek megrohamozta a konyhát. Az ablakon át besüklő napsugarak fényében csillogtak a tálak, és bár a tél hideg volt, a nagyi meleg szíve és varázslatos főztje mindig elűzte a fagyot.
A varázslatos bableves receptje
De mi volt a titka a bablevesnek, amiért mindenki fénypontként emlegette? Szó se róla, nem csupán a borsó vagy a fűszerek, hanem inkább a nagyi megszorított „csipetnyi szeretete” tette igazán különlegessé. �-sszegyűltünk a konyhában, miközben ő serényen keverte a bográcsban rotyogó leveset. �-tleteltük, hogy mi mindent tennénk bele, és a leves végén mindig egy jóízű beszélgetés kerekedett a tárgyalás hangulatában:
„Ha nem raksz bele egy kis cseresznyepálinkát, akkor nem lesz igazán jó!” – mondtuk nevetve. A nagyi csak mosolygott, és sosem hagyta, hogy a vadságaink megakadályozzák a hagyományos recept megvalósítását.
A bableveshez mindig fehér kenyér járt, amit még melegen vágtunk fel, és a házi zsírral kentünk meg. A levegőben terjengő kenyér illata egyszerűen elmondhatatlan volt. Aztán jött az ajándék, amikor mindenki szépen leült az asztalhoz, és a nagyi ölébe dőltünk, miközben a melegítő leves lassan alámerült a tálkákban, a bőség és összetartozás érzése körbejárva mindannyiunkat.
Vissza a régi szép időkbe
A nagyi halála után a bableves receptje is elment vele, noha a mi fejből nem tűnt el teljesen; hiszen mindannyian némi „csipetnyi szeretettel” próbálkoztunk itthon ebédre készíteni, még ha soha nem is tudtuk tökéletesen megidézni azt az érzést, amit a nagyi öröksége jelentett. Ezek az idők magukba zárták az élet apró örömeit, a családi összejövetel izgalmát, a vállvetve állás alkalmát a nagymama főzzön, hiszen tudod, hogy az bejön, és az ima sem marad el.
Még ma is emlékszem, ahogy a nagyi jót nevetett, miközben apu szórakoztatóan próbálta utánozni a főzés során elhangzottakat. Ezek az emlékek egy életen át elkísérnek minket, és a bableves egyszerre válik egy íz keserédes nosztalgiává és egy földöntúli emlékfénnyé a szívünkben.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Én biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan a maga kis titkos receptje, ami felidézi a gyerekkor legszebb pillanatait.
