Édesanyám nem vált egyszerűen és hirtelen láthatatlanná mellettem. Ő lassan és csendben elhalványult, olyan volt, mintha valaki lassan-lassan csökkenti a világosság erősségét bennem.
Először apró dolgok voltak. A kulcs, amit a fagyasztóban hagyott, megfeledkezett találkozók, kétszer elmesélt történetek ugyanazzal a meleg mosollyal. Akkoriban még csak nevetségesnek találtuk ezt. Azt mondtuk, hogy ezek a dolgok még beleférnek. Aztán eljött az a délután, amikor hosszan nézte az arcomat, halvány bizonytalansággal a szemében, és megkérdezte, hogy én lakom-e a szomszédban.
A diagnózist gondos szavakba bújtatták. Fokozatos. Kiszámíthatatlan, hangosan hirdetett az orvos, mintha ezzel csökkenteni tudná a valóság borzalmait.
A testvéreim gyorsan léptek. Otthonok, várólisták, havidíj, költségvetés, és a számok úgy repkedtek mintha valami üzleti megbeszélés volna. Én csendben maradtam, mert már eldöntöttem, hogy mit akarok mondani. Nem engedtem volna őt idegen helyre küldeni. Nem tudtam volna rábízni a rajta elárasztó félelmet idegen emberekre.
Magammal vittem haza.
Sokan figyelmeztettek. Azt mondták, el fogok fáradni. Hogy lehet, soha nem fogja megérteni, mennyit adtam fel érte. Hogy a szeretet, amit nem viszonoznak, hamar végül keserűvé válik. Meghallgattam őket, majd folytattam az utamat.
Az otthoni ápolás lassan szétszedte azt az életet, amit addig megépítettem. Először a munkaóráim lettek rövidebbek, majd teljesen feladat nélkülivé váltam. A pénzem folyton gyógyszerekre, speciális ételkészítésekre, segédeszközökre, és a folyton felmerülő problémákra ment el. A világom egyre inkább szűkült. Az én napjaimat az ő szokásai, hangulata és törékeny nyugalmi állapotai töltötték ki.
Voltak napok amikor majdnem könnyednek tűnt. Ó, régi dallamokat dúdolt, a szeme annyira lágy volt, mint a napfény a padlón. Néha nyugtalan volt, ijedt, ki nem nevezhető dolgoktól. A testvéreim néha hívtak. Ritkán jöttek.
Eközben újra és újra eszembe jutottam valamire: a szeretet nem a memória függvénye. Amikor már a saját nevemet sem tudta, a kezem fogása megnyugtatta. Biztonságban érezte magát. Ez kellett, hogy elég legyen számára.
Amikor édesanyám meghalt, csendben volt, nem sokkal hajnal előtt. Ott voltam, ahogy mindig, a kezét fogtam. Ugyanúgy ment el, ahogy élt az utolsó éveiben, csendesen, dráma nélkül.
Utána a testvéreim visszatértek az ügyintézések miatt. Felolvasták az örökséget. Mindent egyenlően osztottak el, amint édesanyám rendezte azt az időket, amikor még minden gondolata összeszedett és átgondolt volt. Nem vitatkoztam. Nem mondtam el mennyi időt adtam az ápolására. A gyász addigra kitakarított bennem mindent. A békét többre tartottam, mint hogy megértsenek.
Amikor a testvéreim elmentek, a ház elviselhetetlenül üres lett. Nem csak azért, mert édesanyám hiányzott, hanem mert ővelük együtt eltűnt a cél, ami eddig meghatározta a napjaimat.
Három nap múlva csörgött a telefonom.
A vonal túlsó végén egy férfi mutatkozott be, édesanyám régi ismerőse, egykori kollégája, akivel sosem találkoztam. Óvatosan beszélt, mintha tisztelelettel adózna. Azt mondta, édesanyám a betegség elején felkereste őt egy kéréssel, hogy őrizzen meg valamit számára.
Nem volt vagyon. Nem volt titkos örökség.
Egy kis számla volt, amit csendben a nevemre helyezett, nem kárpótlásként, hanem hálájának jeleként. Ki volt csatolva egy levél is, az édesanyám régi, biztos kézírásával, még az időből, amikor a szavak még nem csúsztak ki a kezéből.
Megköszönte. Az türelmemet. Az emberségemet. Azt, hogy vele voltam.
Ekkor értettem meg igazán valamit, amit évekig nagy nehézségek árán tanultam meg: a memória kikopik, de a szeretet nyomot hagy.
Azt, amit neki adtam, mégis hozzáadott valamit. És a végén visszaadott is valamit. Nem a pénztől és nem attól, hogy valaki elismeri azt, amit tettem, lett könnyebben, hanem attól a csendes bizonyosságtól, hogy jól döntöttem.
És ez a végén elég volt.
