Elegánsan, tapintatosan tapsoltam, miközben képes voltam vigyori arccal jókedvre derülni. Azonban megszűnt a zaj, amikor felálltam, és szelíden megkérdeztem az igazgatót, vajon mondhatok-e néhány szót.
Szívem nyugalmat árasztott, semmilyen fájdalmat nem érzettem, hiszen a szeretetet nem a nyilvános megismerés szabja meg.
Megfigyeltem, ahogy a mostohafiam szemei rémült álmélkodással húzódnak össze, amikor a mikrofont választottam. Sejtelme sem volt arról, hogy mire számíthat, ahogyan senkinek sem a teremben.
Megtisztelő volt elismerõ szavakat mondani az egész végzős osztálynak, és különösen egy ártatlan kisfiúnak, aki megerősödött, gondolkodó, megbízható fiatalember lett.
Kihagytam említeni a saját szerepemet az életében, inkább arról szólt a beszédem, hogy egy gyerek számtalan ember hatására kialakítja önmagát. Pedagógusok, barátok, a közösség, és azok a felnőttek, akik csendben, a háttérből adnak szeretetet.
Hangomban semmi reszketés, nem álltam ott, hogy őt megbüntessem.
Azért voltam ott, hogy megünnepeljem őt.
Eltökéltem és megszólaltam: „Ma a jövőd van a középpontban. Keményen dolgoztál, megőrizted a kedvességed, és olyan ember lettél, akiért az egész világ örülhet.” A közönség izgalommal figyelt, mintha vártak volna valamiféle drámai fordulatot, de én csak köszönetet mondtam. Mindenkinek hiánytalan, aki hozzájárult ahhoz, hogy ő jelenleg az aki.
Szerettem volna, hogy megértse; a szeretet nem esik szét csupán azért, mert nem nevezik meg. Az igazi szeretet még akkor is létezik, ha csendben marad.
Amikor leereszkedtem a színpadról, a mostohafiam könnyes szemekkel rohant felém.
Szorosan megölelt és a fülembe súgta: „Nem gondoltam át…Köszönetet kellett volna mondanom. Elnézést.” Csak rámosolyogtam, és azt mondtam, nem tartozik semivel.
A pillanat, amikor a teret taps töltötte be. Egy szülő szavainak elismerését nem kívánta, hanem az emlékeztetőt, hogy a valódi szeretet türelem, állandó és feltétel nélküli.
És néha a legváltóbb, amikor nem kéri a figyelmet.
