A nagymama szerepét játszani a világ egyik legcsodálatosabb dolga, ám néha úgy érzem, hogy a mai modern korszakban már nem tehetjük meg, ahogyan régen. A menyem, Kitti, aki nagyon odafigyel az egészséges életmódra, minden náluk bio és „mentes”. A gyerekeknek (a hétéves Tomi és az ötéves Lili) uzsonnájuk általában valamilyen zöld turmix vagy puffasztott köles. Soha nem szóltam bele, hiszen tudom, hogy más időket élünk. Múlt héten azonban Tomi felhívott: „Nagyi, könnyű lekváros buktát sütsz nekünk, amikor jövünk vasárnap?” A szívem olyan lett mint a vaj, természetesen igent mondtam.
Vasárnap hajnalban már kelt tésztát gyúrtam, elővettem a saját, üstben főtt szilvalekváromat. Mire délután érkeztek, az egész házat elárasztotta a csodálatos, meleg kelt tészta illata. Amint a gyerekek meglátták a porcukros buktákat a tányéron, az asztalhoz siettek. Tomi már fel is emelte a legnagyobbat.
Ekkor lépett be a konyhába Kitti. Az arca hirtelen elsötétült. Szó nélkül Tomihoz lépett, kikapta a kezéből a süteményt és visszadobta a tányérra. – Erzsi nagyi! Hányszor mondtam már, hogy mi nem eszünk ilyen cukros, egészségtelen dolgokat? Csak tönkreteszik a fogakat és hízik is tőle! – mondta felindulva.
Eltorodtam a konyhapultnál. Görcsöt éreztem a torkomban. – De Kitti… ez egy egyszerű házi bukta – suttogtam. – Egész héten ezt kérték a gyerekek, én hajnal óta éppen a saját lekvárommal készítettem nekik… Kitti szeme csillogott, majd előhúzta a táskáját, amely tele volt bio-nasikkal. – Akkor is! Nem engedem, hogy ezt a méreggel tömje őket! Haladni kéne a korral, a te zsíros, lisztes buktáid már rég nem divatban vannak, csak ártanak a gyerekeknek! Adok nekik almachipset, az legalább egészséges. -mondta öntudatosan.
A „méreg” szó szinte késsel szúrta a szívemet. A férjem, Péter, aki eddig némán itta a kávéját a sarokban, és hallgatóságként viselkedett, lassan letette a csészéjét. Péter hosszú, csendes ember, de ha szól, az súllyal van. Odalépett Kittához. Nem kiáltotta el magát, a hangja azonban olyan hideg és teherviselő volt, mint a jég.
– Kitti, a férjed ezen a „méregen” nőtt fel – mondta Péter, egyenesen a menyünk szemébe nézve. – Erzsike évtizedek óta készíti nekünk ezt a buktát. Továbbá, ő egy életerős, diplomatával rendelkező, sikeres mérnök lett, aki mellesleg szép életet biztosít neked. Kitti zavartan pislogott, de Péter nem állt le.
– Ez érdekes – hamvába holt Péter. – Amikor múlt hónapban kértétek tőlünk azt a két millió forintot a házatok felújításához, az a pénz sem volt „mérgező”, sem „elavult”. De tudod, mi is volt az a pénz? Erzsike szerény, egyszerű, „elavult” életének gyümölcse. Az ő megtakarítása, szorgalma van a ti új konyhátokban.
A konyha hirtelen csendes lett. Tomi és Lili szerűn bámulták nagyapjukat. A fiunk, aki az előtérben csomagolt, támaszkodva az ajtókápra, hallgatta végig az egész jelentet. Kitti fehérséget adott a szégyenének, elfeledte a szavait. Péter lassan felveszi a tányérról azt a buktat, amit Kitti visszadobott, és a fiunknak, a 35 éves apának adta. – Idd meg, fiam. Az Anyukád sütötte.
A fiam beleharapott, lehunyta szemét és csak annyit mondott: „Ugyanolyan ízletes, mint gyerekkoromban. Köszönem Anyu.” Majd Kittához fordult: „A fiúk ma buktát esznek uzsonnára, Kitti. És soha többé nem engedj ilyen hangon beszélni az Anyámmal.”
Kitti aznap elég csendes volt. Amikor hazamentek, halkan bocsánatot kért, amiért túl sok tudatot tartalmazott. Azóta nem tett egyetlen rossz szót sem a vacsorámhoz, és rájött: a nagymama süteménye nem számít cukor és kalória, hanem őszinte, feltétel nélküli szeretet, amit semmilyen divatos bio-élelmiszer nem képes pótolni.
