A nő megrázza a kisfiút. Arcán düh, hangja sziszeg. „Szokjál le erről az akaratosságról. Egy-két pofon talán segítene. Az emberek nem szeretik az ilyen gyerekeket. Érted?!” Nem. Nem érti. És nem is tudja érteni. Kétéves agya még nem alkalmas arra, amit elvárnak tőle. A viselkedés, amit most „rossznak” bélyegeznek, valójában segélykérés. Egy fejlődő idegrendszer próbálja valahogy szabályozni a világra adott válaszait. De ehhez egy másik, érettebb idegrendszerre van szükség. Egy felnőttre, aki képes tartani. Aki nem a gyerekkel vívja meg a saját múltját.
A legtöbben nem emlékeznek az ilyen jelenetekre. A gyermek azért nem, mert az első ezer nap nem emlékképeket raktároz, hanem mintázatokat. A szülő meg azért, mert nem történt semmi különös számára. Csak a szokásos. Mire emlékezni kezdünk, addigra már megtanultuk, hogy akkor vagyunk szerethetők, ha jók vagyunk. Ha nem vagyunk túl hangosak, túl akaratosak, túl érzékenyek. Ha nem okozunk zavart.
A gyerek megérzi, hogy a szülő nincs jól. És ösztönösen reagál úgy, hogy elkezdi magát visszafogni. Egyre halkabb lesz, vagy épp egyre jobb. Ráhangolódik, figyel, alkalmazkodik. Mert a túléléshez nem az kell, hogy önazonos legyen, hanem hogy a felnőtt túlélhető legyen. Így kezdődik a belső hasadás, amikor a gyermek lemond önmagáról, hogy a szülőt egyben tartsa. És később, felnőttként, nem értjük, miért nem merünk jelen lenni önmagunkként. Miért nyeljük le a dühöt, miért kérünk bocsánatot a könnyeinkért, miért félünk attól, hogy szerethetők vagyunk. Nem emlékszünk a pillanatra, amikor eltűntünk. De a hiány ott maradt. Bennünk. És ha nem ismerjük fel, mi történt, mi is továbbadjuk, csendben, megszokásból, szeretetnek álcázva.
