Egy iskolai pillanat sokszor többet mond, mint ezer szónál. Emlékszel még arra az izgalommal teli reggelre, amikor az osztályterem falán ragyogtak a piros pontok? A 70-es években a tanulás nem csupán kötelezettség volt, hanem egyfajta varázslatos utazás a felfedezés és a barátság világába. De mit is jelentett ez valójában? Engedd, hogy visszarepüljek az időben, és megosszam veled ezt a gyönyörű árnyalatú emléket.
Van, aki verseng, és van, aki barátkozik
A hetvenes évek közepén járunk, amikor még a tantermekben nem voltak számítógépek, és a technológia nem vonult be a hétköznapokba. A suli a középpont volt: megannyi gyerek, aki tele volt álmokkal, reményekkel, és néha meglepően komoly életproblémákkal. Itt tanultunk meg mindent az élet apró cseprő dolgaiból, hiszen az osztályterem nem csak a tudás helyszíne, hanem a barátságok, és néha a rivalizálás helyszíne is volt.
Ingrid volt az osztály sztárja, akit mindenki szeretett, és akinek a kezében a legszebben írt házi dolgozat lapult. Mindannyian izgalommal vártuk, hogy a tanár asszony becsülettel kiejtse a nevét, miközben a „piros pont” – az elismerés szimbóluma – a papíron tündökölt. De nem ez volt az egyetlen dolog, amiért irigykedtünk rá. Ingrid-nél mindig volt egy csomag Bombónis cukorka is, amit megosztott, ha a dolgok jól alakultak. Ekkor vált világossá, hogy a tanulás mellett a barátság legalább annyira fontos!
A piros pontok előnyei: nemcsak tudás, hanem egy csepp varázslat
Képzeld el, hogy az iskolaudvaron állunk, a nap tűz a fejünkre, és a felnőttek világa messze van. A reggeli órákban nem csupán a matekutakat jártuk, hanem az élmények nagyszerű spirálja irányította az utunkat. A piros pontok ritmikus bűvölete színesítette a hétköznapokat, hiszen ezek nem csupán jelzések voltak a tudásról, hanem egyfajta emberségünkről is.
Amikor egy-egy dolgozatnál apró meglepetést kaptam, az szinte olyan érzés volt, mint amikor a Miki bácsi, a közeli bolt, egy csomag pörkölt mogyorót ajándékozott nekem, csak úgy, mert jó napja volt. A piros pont egyfajta talizmán lett, ami velünk terjesztette a boldogságot.
Egyik emlékezetes pillanat, amikor az ősz végén iskolánk bulit szervezett. Az osztályunk felajánlotta, hogy megmutatjuk a „zöld, piros, sárga” játékot, amellyel még a legizgalmasabb napok is színesebbé válhattak. Az iskolaudvar megtelt gyereksírással, mindenki azzal a lendülettel indult el, hogy csak ő valamivel jobb legyen. Rájöttünk, hogy a versengés sokkal szebb, ha azt barátok között éljük át.
A hangulat nehezen felejthető emlékei
Az eddigi szavakkal talán nem is tudom jól kifejezni, milyen érzés volt egyszerűen csak felnőni abban a világban. A mindennapjainkban ott volt a „nagyi kérésére” otthon befejezett házi feladat, a fénymásolt füzetlapok, amelyeket a legszebben rendeltünk az úton, és a tanárnő hívásánál önkéntes jelentkezés nem volt éppen a legmagasabb óvintézkedés.
A nap végére az iskolaudvaron mindig fellelhető volt a szaladgáló figyelem, ahogy az újdonsült barátok köztünk jöttek-mentek. Az egyik este, talán tavasz elején, egy óriási búzavirágos-tavaszi bulit szerveztünk, ahol az udvar szélén állva rászóltam a barátomra, hogy „Figyelj, Tréner! Bakarész itt a nyolcasban” – ezek a szavak maradnak meg évek múlva is.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
