Nem tudom, neked mennyire maradt meg a téli gyerekkorod vidámsága, de az én emlékeim között a havazás mindig különleges fényben tündököl. A hatvanas-hetvenes években, amikor a világ lassan színesedett, valamint a felnőttek gondjai közepette mi, gyerekek egy bizonyos grundon, a hangsúlyozottan színes extraordinárius világunkban éltünk. S miért nehéz most visszaidézni? Mert a hó, a hideg és a barátság varázslatos keveréke egy különös varázslatot hozott magával.
A grund varázsa – hógolyózás és árnyak
Az az 1980-as tél, amikor minden reggel a sötét ablakon túl a világ egy újabb fehér álmával kápráztatott el minket. Hófoltok borították a környező fákat, a földet pedig egy puha hólepel tette pillangószárnyúvá. Az iskola után, amint kicsengettek, nem volt kérdés, hova megyünk. A grundon mindig ott vártak a barátok. Tíz fokkal a nullai alatt, de nekünk ez egyáltalán nem számított.
A bútoraink az utcán, a mi játékunk a világ széle volt. Képzelj el egy hatalmas hógolyócsatát, ahol mindenki kiszabadul, és még a legrosszabb időjárásban is bátorságra lel, hogy szembe szálljon társai hógolyóival. Ráadásul ott volt még a domb is, ahonnan izgalmas csúszkálás következett. Ha jól dobtad a hógolyót, nemcsak a szomszéd kislányt találhattad el, hanem az éppen a domb tetején csúszónak alá bukó srácot is.
Egy különleges hógolyó és egy sokatmondó megjegyzés
Mindig akadtak kihívások, és ha jól emlékszem, ők voltak az „örök küzdelmesek”. Két ellentétes banda harcát vívtuk a legjobb, legnagyobb hóembert állító csapat elismeréséért. Külön kaland volt, hogy az öreg fánkocsis úton húztuk meg a havat, és a legjobb hóember Szent Istvánnak öltöztetett alternatív verzióját csináltuk. Ez a hóember csupa olyan kiegészítőket kapott, amilyeneket magunk is viseltünk: régi sapkák, különböző gombok, és a bólintása a felnőttek iránt – mint egy ősi rituálé, amit a grundunk ölelt magába.
A hóban való energiáink, a nevetés, a pizsama és hatalmas trendek csak még fűszeresebbé tették azt az örömteli időt. De ez a téli mese nem csak a hóról és a hógolyókról szólt – egy különleges emlékezet is fűződött hozzá. Egyszer, a legnagyobb csatánk végén, a legjobb barátom, Zoli, csak annyit mondott: „A legjobb az egészben, hogy együtt élhetjük ezt meg.”
Ezek az egyszerű szavak, amelyek a széllel érkeztek, örökre beleíródtak a lélek könyvébe. Ahogy aztán az este közeledett, és a szüleink behívtak minket a konyhába, hogy meleg teát kapjunk, jól tudtuk, hogy valami csodálatos dologért küzdöttünk, ami nem csupán a havat, hanem a barátságunk, a nevetésünk és a gyermeki álmunk csodáját is magába foglalta.
Mit hoz a tél?
A tél, ahogy a grund, a barátság és a hógolyózás magával hozta a remény egy újabb nap után. Talán már nem jönnek vissza azok a napok, és a hírek már nem jó hírrel érkeznek, de ez a régi kemény idő mindig fog szólni arról, hogy mi magunk voltunk a barátok, a gyerekek, s az őszinte nevetésünkben mindig megtaláltuk a boldogságot.
Talán már elhalványultak azok a napok, de jó, hogy megéltük őket! Te mire emlékszel ebből az időszakból?
