Gyerekkorunkban a nap végén az igazi kalandok csak akkor vettek kezdetét, amikor a világosság lassan eltűnt a szobákból, és a felnőttek a tévé helyett a mesék mellett döntöttek. Emlékszem, milyen izgalommal vártuk a közös esti mesélést, és hogy az apám milyen varázslatos képeket festett a szavakkal. Ma, amikor már mindannyian felnőttek vagyunk, joggal kérdezem: miért tűnt el ez a szokás a mindennapjainkból?
A mese órája
A 80-as években, amikor még a műanyag gömbölyű játékok és az olcsó, de varázslatos színes könyvek uralták a gyerekszobákat, az esték különféle szertartásáig eljutottunk. Az otthoni világunkban a tévé nem volt mindig elérhető, vagy ha az volt, akkor a műsorok nem azokat kínálták, amikért a legszívesebben ültünk volna a képernyő elé. Így hát a konyhában, az öreg fa asztal mellett, nagyapám mesélésére vártunk, mint kisdedek a karácsonyi ajándékokra.
A szomszéd gyerekekkel együtt, a kis lakótelepi lakásunkból nagyon sokszor hallottuk a szomszédok falon átszűrődő nevetését, ami a konyhánk egyik sarkából figyelhető meg, ahol a főzés és az esti mesélés egyaránt zajlott. A fénycsövek fénye különös hangulatot árasztott: az árnyékok éjfélbeli tánca a falakon, a konyhapult körüli zsibongás, ahogy az anyukák a vacsorát készítették, mind-mind egy varázslatos szórakozás részévé váltak.
Apám különleges mestere volt a mesélésnek. Felnőttként felidézve, eszembe jut a színes mesék világa és a vidám nevetés, ami körülvett minket. Volt egy apró, de fontos szertartás a mese előtt: meg kellett állítani a konyhában a főzést, és az asztalnál mindenki leülhetett. Rendszerint az öcsém és én már előre megbeszéltük, mit szeretnénk hallani. A szokásos „A három kismalac” vagy „Jancsi és Juliska” mellett apánknak mindig voltak saját meséi, amiket másodszorra is alig vártunk.
A mesélés varázsa
Az estéink elején apám a meséléshez nem csak szavakat használt, de a kezeivel is rajzolt. A szavak szőtte képek megjelentek a szobában, hirtelen kihúzva minket a valóságból, és oda varázsolva, ahol a kiskacsák úszkálnak és a nagymama süti a legfinomabb kalácsokat. Úgy emlékszem, egyedi szavakat használt, amelyek azóta is beleivódtak a lelkembe. Néhány meséje sosem ér véget, mivel mindig hozzátett egy újabb fordulatot, ami felrázta a figyelmünket, így sosem tudtuk, mire számíthatunk.
Egyszer, egy különösen izgalmas estén, a mese végén megkérdezte tőlünk, mi mit szeretnénk a következő napra. Mi mindketten kitaláltunk egy új mesét, ami tele volt titkokkal és hősökkel, de a történet legnagyobb csavara az volt, hogy a főszereplőnk, a varázsló, mindenki kedvence, az utolsó pillanatban transzformálódott egy kiskutyává.
A konyhánkban felszolgált vacsora gőze, a fűszer illata és a mesélés varázsa mind különleges alkotóelemek voltak. Emlékszem, hogyan tereferéltem ilyen estéken a szüleimmel arról, milyen jól teljesít az iskolában, miközben apám mellett ültem. Mert ezek a kis dolgok, akár a mesék, mind hozzájárultak egy családi hagyományhoz.
A nosztalgia fénye
A felnőttkorba lépve úgy éreztem, mintha a legszebb pillanatok az emlékek ködébe vesztek volna. Már nem mesélünk annyit, mint régen. A családi vacsorák, amikor mindenki együtt ült, és az asztal körül olyan mesékre vágytunk, amelyeket a szüleink meséltek nekünk, mind eltűntek a rohanó világban.
Ma, ha magamban bosszankodom a rohanás, rájövök, hogy mindezek az emlékek, a közös esték, a nevetések és a mesék azt a varázslatot tartalmazzák, amit a felnőtt világ nem adhat vissza. Mennyire más volna úgy vacsorázni, hogy közben meséket mesélünk egymásnak, akár a gyerekek, akár a felnőttek!
Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük! Te mire emlékszel ebből az időszakból?
