A terhességgel kitaszított lánya lett a mostohaanyája örököse

Sem a kor, sem a helyzet nem volt ideális, amikor 17 évesen rám nézett a terhességi teszt két csíkja. Ekkor éreztem igazán, hogy vége a gyerekkoromnak.

A mostohaanyám száraz szemmel nézett rám, nem esett kérdésre, hogyan érzek vagy mi a tervem. �-sszefonta a karjait és a hasamra nézett, mintha az élete tökéletes rendjét törné meg a váratlan esemény, majd határozottan közölte: „Ez a ház nem bölcső. Oldd meg egyedül.”

Apám mellette állt. Hallgatott, nem nézett rám, talán félt, hogy őt is elzavarják. A csendje fájdalmasabbnak bizonyult, mint bármelyik szava.

Még aznap összepakoltam a fontos dolgokat: néhány ruhadarab, pár fénykép és a számomra nélkülözhetetlen apróságok. Az ajtó kicsapódása mögöttem hosszú ideig utánam pörgött a fejemben, mert fogalmam se volt, merre induljak. Egyet tudtam csak biztosan, hogy ott maradni lehetetlen.

Éveken át mintha nem is léptem volna be a világába. Se telefon, se levelek, se szülinapi üdvözlőlapok.

Valósággal úszva a megpróbáltatásban próbáltam túlélni és az életben maradni. A félig gyerek, félig anya szerepemet igyekeztem a legjobban betölteni. Minden munkát elvállaltam, amit találtam, éjjel tanultam, nappal dolgoztam és megtanultam egzaktul beosztani minden centimet. Az egyetlen kapaszkodóm a barátnőm szülei voltak. Anélkül, hogy kötelességük lett volna, adtak nekem húst és a gyerekemnek tejport. Tartalommal töltötték meg az üres napokat, és megtanítottak reálisan gondolkodni, mit tegyek, ha a baba hajnali háromkor felébred és hogyan képzelje el az ember, hogy nem vagyok rosszabb másnál, csupán az életem nem a szokványos kerékvágásban halad.

Ők adták azt a családi hátteret, amitől önmagamnak érezhettem magam.

Nem könnyen, de idővel sikerült valamit építenem. Munkahelyem lett, megszokott életem, és egy napon arra ébredtem, hogy a holnap nem minden esetben jelent krízist. Eközben a fiam is felnőtt: kíváncsi, udvarias, okos, és benne volt egy olyan erő, ami miatt az életem végre révbe érkezett.

A mostohaanyámmal legközelebb apám temetésén találkoztam.

�-regnek tűnt, és kicsit megkopott. Alig szólt hozzám, mintha egy ismerőst látna bennem, és nem az általa nevelt lányt. Aztán lehajolt a fiamhoz, hosszan nézte, majd átölelte.

„Pont úgy néz ki, mint az apja” – mondta csendesen.

Ez volt minden. Nem kért elnézést, nem részletezte. Utána tovább nem beszéltünk.

Nem sokára megérkezett egy hivatalos levél, rá volt írva, hogy sürgős. Majdnem hanyagolta lettem. Mikor kibontottam, saját magam is meglepődtem.

Hagyatéki iratok voltak benne.

A mostohaanyám meghalt.

És rám hagyta a házát.

Kétszer is elolvastam, mert azt hittem, rosszul értem a szöveget. Aztán a következő papír, ami még inkább meglepett: a megtakarított pénzét a fiúmnak hagyta, egy olyan számlán, amihez csak 16 éves korában fér hozzá és azt írta, hogy kizárólag iskolai kiadásokra használják.

Ez volt az a nő, aki elveszett. Szigorú volt és rideg, olykor bántó és sosem mondta, hogy büszke rám, még arra is rest volt, hogy jelezze, sajnálja a múltat.

Viszont csendben, szavak nélkül gondoskodott róla, hogy a fiamnak legyen biztosítva az a lehetőség, ami nekem nem adatott meg.

Sajnos sosem fogom megtudni, mi változott meg benne. Lehet, hogy a bűntudata kínozta. Lehet, hogy megbánta, amiket velem tett. Egyféle szeretet is lehetett, amit úgy mutatott ki a maga módján.

Egy dolog viszont biztos: élmények nélkül hagyott magamra, De végül a legfontosabb döntésével biztosította a fiam jövőjét és nekem az emlékezést, ami immár nem is fáj annyira.