Egy tál tejfölös gombóc füstölög a konyhaasztalon, a nap már régóta tovaszalad, de számunkra mindez észrevétlen marad. A bátyám a szomszéd gyerekekkel csapatban játszik a grundon, míg én, az önálló filmsztár, már a harmadik összefoglaló jelenetemet rendezem a faház mögötti fák között. Kinek jutna eszébe a digitális világ, amikor a gyerekkor csak füst és por, napsütés és elfogadható felnőttek nélkül telik? A nyári szünet varázsa ebben az időben volt igazán kerek – ti emlékeztek még a gyerekkor olyan pillanataira, amikor minden apró részlet is fontos volt?
Gyerekkor a grundon
A nyarak dallamát nem a rádió, hanem a gyerekek kiabálása adta. A lakótelepi grundunk, ahol a felnőttek még nem hülyítették el az életet, egyfajta titkos menedék volt. Számomra ez a tér nemcsak játszóhely, hanem egy valóságos univerzum, ahol minden nap új kalandokat tartogatott. Járkáltunk a fűben, a fák között nyílt kis ösvényeken, afelett pedig csak a napfény ragyogott, mint valami varázsige.
A nap végén, a szurokfekete éjessel az égbolton, az ünnepélyes vacsora-visszatekintések közepette – a nagymamámmal a spenótot állandóan megküzdő gyerekeként – mindig vigyáztam, hogy a lehető legtöbb süteményt megosszak a barátaimmal is. Mert hát, ki tud kényeztetni egy nyári estéjén a barátjával úgy, hogy ne egy közös falatozás legyen? Annyira élénk az emlékem, ahogy az illat a konyhából kiszivárog, és az ajtóhoz érve érzem, hogy valami különlegesség vár ott rám.
Szentimentális falatozás
Egy nap, amikor a tűző napsütés kegyetlen szószégyenbe ejtette az összes pórusunkat, az anyukám hozott haza jól megérdemelt friss sajtos pogácsát. Az illata messzire repített – már a lépcsőházból felérve éreztem a kiszáradt, meleg pékség és az anyu konyhájának szimbiózisát. Az apróbb mozdulatok, ahogy kiszaggatta a tésztát, beszorultak az agyamba.
„Ne tartsd kint a fejed, te kis eszelős!” – mondta, miközben az ujját a tésztahengeren feltartotta, elmosolyodva. Emlékszem, ahogy a konyha falán a csemegék alatt álló buffaloszürke konyhai ablaktáblákat figyeltem. Mindannyian beszorultunk, vártuk, hogy az utolsó darabka is elkészüljön. A pogácsák melegen sültek, nevetve beszélgettünk, a családi kötelékek összekötöttek minket, mintha az idő nem létezne.
A mámorító ízek és az illatok szövik össze az emlékeket – és itt, ezekben a konyhai pillanatokban formálódtak a legszorosabb barátságok. Később, a nyári estéken a hátaknál ültünk, és élveztük az elején furcsán, de utólag érthetően ismerős finomságokat. A friss „szájban olvadós” pogácsákat ma már nem lehet reprodukálni, de azt hiszem, sosem is kell. Mert az élmény elmondhatatlanul szentimentális ízt ad a gyermeki életemnek.
Emlékképek és újraélt pillanatok
Már rég elmúltak azok az egyszerű, de boldog napok; az idővel viszont maradandó maradt a vágyakozás a régi,idők göndör-ölelő pillanataiért – legyen az baráti nevetés vagy az anyukám ízletes süteményeinek zamata. Emlékszem, ahogy a barátaimmal együtt cirkáltunk a grundon, a friss levegőben, miközben a szomszéd lányok kuncogtak a fák árnyékában, őrült ötleteket szőve.
Lehet, hogy már nem ugrándozunk a fákra, de a múlt folyamatosan visszajár – és tudjátok, hogy mi az, ami biztosan nem tér vissza: a gyermeki ártatlanság sava-borsa, ami akkor még a legjobb pillanatokat jelentette számunkra. Ma már a technológiák közt bolyongva keresünk az élet magjában egy elveszett varázslatot.
Ezek az emlékek nem lettek elhalványulva, hiába telik az idő. Ti mire emlékeztek ebből az időszakból? Mert hát valamikor nekünk is sikerült megélni: a gyerekkor szeleje, egy nagymama pogácsája, és a grund titkos világa… talán már nem jön vissza, de jó, hogy megéltük!
