Katának hívnak, és 36 éves vagyok. Két éve együtt élünk Gergővel, egy kis másfél szobás lakásban, amit a nagynénémtől örököltem. Nem nagy, de kényelmes, és az otthonunk.
Gergő anyja, Ilona, a tavalyi év végén vetette fel először a kérdést: „Nem maradhatnék nálatok pár hétre? Nálam fűtéscserére kerül sor.” Természetesen igent mondtunk – segítünk, ha tudunk. Beköltözött a kis bőröndjével, pár edénnyel és a saját párnájával. És aztán… nem akart távozni.
Múlt el egy hónap. A fűtés rendben. Ő még mindig nálunk van. Ő kel fel elsőként reggelente, főz, takarít – de mindenbe belekotyog. „Kata, minek ennyi kávé?”, „Ez a kanapé olyan kényelmetlen, vegyetek egy újat.”
Finoman szólva, lassan-lassan a lakás már nem volt az enyém. Egyszer mondtam Gergőnek, hogy illene beszélnünk vele. A válasza: „De hát ő a család, nem dobhatjuk ki az utcára.”
Nem is tettük. De én egy hétre átköltöztem anyámhoz. És akkor Gergő végre felismerte, hogy ez így nem tartható tovább. Beszélt vele – Ilona megsértődött, de végül elköltözött.
Tanulság: egy átmeneti szívesség könnyen válhat egy örökös terhéssé, ha nem húzzuk meg a határt időben.
