A telefon szinte már rajta nőtt az asztalhoz. Meghalt volna az aksi, vagy el lett némítva? Nem, egyszerűen csendben volt. Mintha tudta volna, hogy tartok attól, amit rejget.
Az utolsó válaszolatlan hívás. Édesanyámét.
Nem volt köztünk vita, nincs feldolgozatlan trauma. Csak egy mondas a végén az utolsó beszélgetésünknek:– „Holnap visszahívlak, most rohannom kell.”
De ez a „holnap” sosem következett be.
Amikor a kórházból hívott meg valaki, az idő mintha leállt volna. Ilyenkor az ember nem kezd elbőgni rögtön. Először nem érti, mi van. Aztán keresi a kiutat, a szabadulást, az eltűnő pontot, ahol talán ez csak félreértés.
A temetés után napokkal sem mertem megérinteni a telefont. Féltem ettől az egy bejelentéstől, ami örökké ott marad. Mintha addig, amíg meg nem nézem, addig szinte mintha nem is történt volna meg.
Az egy estén mégis megmertem nyitni a híváslistát.
Ott volt. Anyám neve. Egy piros ikon. Válaszolatlan hívás.
Akkor jöttem rá az időpontra. Éppen abban a percben keresett, amikor egy felesleges meetingen ültem, és bosszús voltam, hogy miért kell ott lennem.
A földre ültem, és hangosan zokogtam. Nem azért, mert ő már nincs. Hanem azért, mert abban az egy pillanatban, fontosabbnak tartottam valami mást.
Ma már mindig felveszem a telefont. Akkor is, ha nem jókor csörög. Még akkor is, ha „nem lenne fontos”.
Mert van, amit nem lehet utólag visszahívni.
