A nagy nap mesés volt – nyüzsgő virágdíszek, boldogan mosolygó vendégek, nevetés és pezsgőspoharak csattanása mindenfelé. A fiatal pár, noha kifáradva, de ragyogó arccal köszöntötte új életük első éjszakáját, mikor az esti bulizás lassacskán elcsendesedett.
Az ifjú házasok még csak néhány perccel ezelőtt hagyták maguk mögött a vendégsereg derültségét, amikor hirtelen fájdalmas sikoly szakította meg a villában uralkodó nyugalmat. A riadt hang a hálószobából származott. A többiek elsápadtak, majd kétségbeesetten rohantak az emeleti szobába.
Az ajtó kitárulkozott, és a jelenet, ami fogadta őket, örök nyomot hagyott. A vőlegény, halálsápadtan és szemmel láthatóan rémült állapotban ácsorogta a szobát, ruhájának gombjai ellazulva, kezei pedig remegve. Az ágyon a friss ara feküdt – görcsös testtartásban, szorosan összeszorított ajkakkal és elterülő fejjel.
– Az Isten szerelmére, mi történik vele?! – kiáltott fel valaki a jelenlevők közül. – Valaki hívjon orvost! – rivallt egy másik hang.
Az egész társaság megdermedt a döbbenettől. A vőlegény letérdelt az ágy mellé, halkan ismételgette felesége nevét, de nem érkezett válasz.
A roham néhány percig tartott, de mindenkinek egy örökkévalóságnak tűnt. Majd az ifjú ara lassan kinyitotta a szemeit, nehezen kapott levegőt, igyekezett felülni és csak ennyit suttogott:
– Bocsánat… meg kellett volna mondanom neked… epilepsziás vagyok.
A szoba hangtalan csendbe borult. A vőlegény arcát nyomta az aggodalom, de pillanatnyi habozás nélkül odahajolt, kézen fogta a feleségét, és csendesen annyit mondott:
– Tudnom kellett volna. De mostantól mindig melletted leszek, bármi történjék.
Az a este, aminek a boldogságról kellett volna szólnia, egyszercsak életre szóló kihívássá vált. A vendégek csendben álltak, néhányukat meghatotta a látvány, de mindenki érezte: ez a szerelem igazi. Nem a tökéletes harmónia, hanem a kölcsönös elfogadás tették igazán szentté ezt a házasságot.
