Miközben a város csöndje a nyári estéken szinte elviselhetetlenül lassú volt, a lakótelepélet zsongása egy külön világot teremtett. Emlékszem, a hőség mindent lassított, és mi, gyerekek, a grundon ültünk, álmodozva a legújabb kalandokról. De miért is emlékezünk vissza a gyerekkorra, ha nem azért, hogy megőrizzük a banális pillanatok varázsát?
Grundélet – barátságok és bújócskázás
A 80-as évek nyara csupa felfedezés volt a számunkra. A lakótelep zöldellő területei, a régi játszóterek – ezek a szentélyeink, ahol néha naplementéig játszottunk. Boldogan másztunk fára, bújócskáztunk a bokrok között, és az édes ízű fagyit arcon csapott napsütésben kóstoltuk meg. Az izzadság, az öröm, a barátságaink, melyek néha csak egy nyári szünetig tartottak, mind-mind izgalmas kalandokká gyúrták a hétköznapjainkat.
Képzeld el, ahogy a nyár közepén, mikor a napfény aranysárgára festette a mindennapi szürkeséget, összeverődtünk a grundon. Bálint mindig hozta a kiskutyáját, akit mindenki csak „Benkútnak” hívott, és lassan elkerültünk az úttól és a felnőttek világától. Futottunk, üvöltöttünk, és miután elérkeztünk a nap végéhez, csillagokat kerestünk a fáradt égen. Egymás szavába vágtunk, és a gyermeki őszinteség lendülete még azokat az éveket is felmelegítette, amikor már mindenki másnak el kellett volna búcsúznia a gyerekkortól.
A szülők a közeli teraszokon ültek, a felnőttek világa mégis távolinak tűnt, amíg mi az álmokkal teli gyerekkorunkat éltük. Néha egy-egy felnőtt megjelent, vitte haza a szendvicseket és a söröket, és minket az is izgatott, hogy szabadban játszhatunk az egész estében. Ezek voltak a közönséges, mégis felejthetetlen esték, amelyek emlékén ma is tudnék nevetni.
A nyári naplementék és a varázslatos ízek
Emlékszem a barátom anyukájának különleges túrós palacsintájára, amit minden szombaton az udvaron tálalt fel. A palacsinta illata a nyári naplementében egyenesen a mennybe repített. Sokan álltak sorban a konyhában, hogy megkóstolják a készítőt és a csodálatos ízeket. Unokahúgom, Zsófi, mindig elmondta, hogy a következő évben ő is meg fogja tanulni a receptet, mert egyszerűen megunhatatlan volt!
Amíg a palacsinta sülni készült, mi csak ültünk a fűben, a gyomrunk korgott, és a szomszédok teázgattak a teraszon. Az apró csevegések és a nevetések hallatán mindig úgy éreztük, hogy az életünk jobb, színesebb lesz, ha valahol távolabb megbújik egy kis mágikus erő. Ekkor tudtunk igazán fölpattanni a biciklire, és felfedezni a környék minden zegét-zugát.
A nyarak lassanként elteltek, és mi felnőttünk, csillagok nélkül aludtunk, és elmúlhattak a régi barátságok, de az érzések, amelyeket magunkban hordozunk, megmaradtak. Ahogy ma is ülök a teraszon, és egy kávéval a kezemben ábrándozom azokról az időkről, még mindig hallom a gyerekzsivajt, és érzem az elkészült palacsinta ízét a számban.
Mi marad meg az emlékekből?
Bár a gyerekkor elmúlt, az emlékek tovább élnek bennünk. A lakótelep, a grund, a barátok, és a családi vacsorák mind hozzájárultak ahhoz, akivé váltunk. Talán már nem élünk a retro világban, de azok az esték, amikor a nap lenyugodott, és a palacsinta illata betöltötte a levegőt, örökké emlékeinkben maradnak.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Milyen varázslatos pillanatok ragadtak meg benned az akkoriban? Itt az idő, hogy elővegyük a régi képeket, felidézzük együtt a múltat, hiszen – bár a világ változik – a gyerekkor emléke mindig kísérni fog minket.
