Vasárnapjaim egyhangúak, terhelőek voltak. Hajnalban keltem, apportáltam a házkörüli teendőket, és mindannyiszor megfogadtam magamban, hogy kipihenem magam.
Ám az élet gyakran akkor ad leckét, amikor legkevésbé várod.
Minden vasárnap a férjem nyolcfős családja ebédelt nálunk. Főztem, takarítottam, mosolyogtam és próbáltam mindenben otthon lenni.
Egyszer elmondtam a férjemnek, hogy pihenésre van szükségem, túlterheltnek éreztem magam. De legyintett, és megjegyezte, hogy ők segítettek a házunk megvásárlásában, illik volna szépen megköszönni.
Fájdalmat okozott, amit mondott, de nem vitatkoztam vele. Inkább csendesen kitaláltam valamit.
Aznapon is korán felkeltem, és elkészítettem a család kedvenc ételeit. Sült csirke, krumplipüré, a pult szélén hűlő pite.
Csodás illat töltötte be a lakást, mindenkit szeretettel fogadtam. Nevetve ettek, jól érezték magukat, én pedig békében ültem köztük.
Senkinek sem tűnt fel, mi hiányzott. Egyetlen lábas sem emeltem fel azon a napon.
Az előző este egy helyi étteremben rendeltem mindent. Időre megérkeztek a fogások, én csak hozzámértően tálaltam.
Amikor a férjem megdicsérte az ebédet, én csak mosolyogtam, és annyit mondtam, örülök, hogy ízlett. Később, amikor kiderült, hogy nem én készítettem az ebédet, láthattam a meglepetést az arcán.
Csendes hangon csak annyit mondtam, most talán érzed, milyen jó, amikor valaki más végzi a munkát, és te csak élvezed. Nem nagy gesztus, hanem tisztelet, figyelem és partnerség.
Aznap valami megváltozott. A férjem megértette, hogy a hálának nem csak szavakról kell szólnia, hanem a belefektetett energia és a közös felelősségvállalás is hozzátartozik.
Most már a család ugyanúgy eljön, de mindenki hoz valami fogást, ő pedig segít az előkészületben és a takarításban.
A vasárnapok mostanra már nem terhelő munkának tűnnek, hanem családi időnek.
Néha a legfontosabb leckék csendesen, lélekkel készített ételek és egy kis nyugalom formájában érkeznek.
