Egy napon egy indiai gondolkodó a következő kérdést tette fel tanítványainak:
“Miért kiabàlnak az emberek, ha dühösek?”
– Azért kiabàlnak, mert elvesztik a türelmüket – válaszolta egyikük.
– De miért kiabál, ha az illető mellette van? – mondta újra a gondolkodó.
„Nos, azért kiáltunk, mert azt akarjuk, hogy a másik meghallgasson minket” – válaszolta egy másik tanítvány. És a mester ismét megkérdezte: “Tehát nem lehet vele félhangosan beszélni?” Különféle válaszokat adtak, de egyik sem győzte meg a gondolkodót.
Aztán felkiáltott: “Tudod, miért kiabál az ember egy másik emberre, ha dühös? Az a helyzet, hogy ha két ember dühös, a szívük nagyon messzire van egymàstòl. Ahhoz, hogy ezt a távolságot lejárja, kiabálni kell, hogy meghalljàk egymást.
Minél dühösebbek, annál hangosabban kell kiabálniuk, hogy meghallják egymást. Másrészt mi történik, ha két ember szerelmes? Nem kiabálnak, halkan beszélnek. És miért?
Mert a szívük nagyon közel van. A köztük lévő távolság kicsi. Néha annyira közel van a szívük, hogy meg sem szólalnak, csak suttognak. És ha a szerelem intenzívebb, akkor még csak suttogni sem kell, csak nézzenek egymásra. Szívük megérti egymást
Ez történik, ha két egymást szerető ember közel kerül egymáshoz.”
Végül a gondolkodó így zárta: “Amikor vitatkoztok, ne engedjétek eltávolodni a szíveteket, ne mondj olyan szavakat, amelyek jobban eltávolitanak egymástól, mert eljön a nap, amikor olyan nagy lesz a távolság, hogy soha többé nem találnak vissza utat. .”
Mahatma Gandhi.
