Egy újabb nyári nap köszöntött ránk, és a levegő vastagon terhelt volt a friss vágott fű illatával. Gyerekként a szabad ég alatt, a barátok körében órákig játszani, kalandozni szinte elérhetetlenül távolinak tűnik. Valljuk be, a mai világban, ahol a felnőttek helyett a gyerekek Facebook profilja és Instagram posztjai határozzák meg a nyarat, valahogy az a boldog, gondtalan időszak sokkal érzelmesebben cseng a szívünkben. Emlékszel, amikor a grundon a legcsekélyebb dolog is kalandnak számított?
A grund varázsa
A 80-as években, egy lakótelep közepén éltünk. A házak között bujkáló, elhagyatott telkek már régóta nem láttak semmiféle munkát, csak gyerekek harsogó nevetése és a platánfák susogása töltötte ki a teret. A grund egy igazi paradicsom volt, ahol a gyerekek fantáziája szárnyat kapott. Napsütötte délutánokon a blokk lépcsőházából kimerészkedve szálltunk az álmainkba, mindenhonnan egy-egy kincset hozva, amit magunkkal cipelünk, mint kis felfedezők.
Többnyire a barátságos „csapatunk” gyűlt össze, összesen ötünket számolhattunk: Balázs, a vezérfarkas, aki mindig tudta, merre érdemes fát mászni; Dóri, aki hegedűnél jobban játszott a fantáziánkkal; Zoltán, a kiváló foci és a kinti „bunkerezés” mestere; és persze én, a „történetmesélő”, akinek mindig akadt valami izgalmas meséje a tarsolyában. Az elképzelésünk szerint a grund volt a világ közepe, és nap mint nap újabb kalandokat indítottunk el.
Este fényei és kincsek az udvaron
Az egyik ilyen különleges nap emléke még most is élénken él bennem. A nap lassan lemenőben volt, és a horizonton zöld és arany színek táncoltak. A fák árnyékában ültünk, és a fatörzsön gyümölcslevet szürcsölve meséltük egymásnak a legfrissebb hőstetteinket. Akkoriban a legnagyobb kincset jelentette, hogy Balázs aznap rápillantott a bármelyikünk által felfedezett, régi biciklibe és kitalálta, hogy titkos bázist kell építeni.
Mindenki tudta, hogy a grund a kalandok földje, ahol a felnőttek törvényei nem érvényesek. Sokáig tartott a nagy építkezés, szalmakalapokkal védtük magunkat, és a régi raklapokból, kartondobozokból összeszedett „építőanyagokkal” alkottuk meg új várunkat. A dobozokból alakult falak érdekes színezetet kaptak, és magát a bázist a „legfőbb titkos besúgónk” Dóri védte, aki régi szokás szerint már előre eldöntötte, hogy a „bunkert” egyáltalán nem fogják felfedezni a szülők.
Aznap este, ahogy felment a nap, és a szemünket nem bántotta többé a vakító fény, a mi kis világunk a város egyik kétdimenziós helyszínéből a képzelet világáig terjedt el. A joja fénye a fák között tükröződött, ahogyan mi az „egyetlen igazi” gyümölcsöt, amit elneveztünk „holdfényszőlőnek” kerestük. Sosem volt igazából olyan gyümölcs, de a szavaink ereje annyira kihúzta a realitás határait, hogy senki nem kételkedett benne.
Később, a hallgatásban és a csendben eltöltött órák után, egy újabb csoda várta felfedezésre a grundon. Amikor Balázs bekiabált, hogy „ti már végre ne fáradjatok, keressétek meg az összes képeslapot, amit hoztam a nagymamámtól”, azonnal felpezsdült a hangulatunk. Ahogy felbukkantak a képeslapok, eszembe jutott, hogy a nagymamám is mindig hozott nekünk kincseket a piacról, és aki a legszínesebb képet mutatta, az lett a kis csapatunk hőse.
Kérjük a jó öreg időket!
A grund emléke nem csupán játék volt, hanem a barátságaink fényes gyöngyszeme. Most, amikor felnőttként visszagondolok rá, a gyermeki nevetés hallatszik a fák hullámzó ágai között, és az országos szocializmus mindennapjaiba sodródó, egyszerű élet kellemes, meleg érzése egy pillanatra visszahoz. Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
Miközben a smaragd zöld fűben pihentünk, és új barátságokat alapítottunk, megértettük, hogy a nyár már nem csak a napsütésről, hanem az önfeledt élményekről szól. Mindez pedig a legértékesebb kincs, amit a felnőtté válás útján őrizhetünk.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Úgy érzem, hogy a grund nem csupán egy hely volt, hanem egy értékrend, ahol a barátságunk sosem felejtődött el.
