Ahogy hűvös téli reggelen felébredtem, a szürke mennyezetről a konyha meleg fénye világított. Az illat, ami az orromba jutott, azonnal otthonossá tette a nap kezdő pillanatait. A tejbegríz! Az a sűrű, meleg édesség, ami nem csupán táplálék volt, hanem egy egész gyerekkor hangulatát és emlékeit tartalmazta. Ebből az ízből és illatból szőttem a gyerekkori történeteim fonalát, és most elmesélem neked, hogyan telt egy ilyen reggel a 80-as években.
A reggeli rituálé
Olyan decemberi reggel volt, amikor a hó mindent befedett, a világ puha, fehér takarót kapott. Kint mindenki megfagyott az első reggeli iskolai hónapban, míg odabent, a konyhában, a mama serpenyője felett habzott a tej. Tudtam, hogy a várakozás mindig megéri, és hogy az illat hamarosan a szívembe költözik.
A szokásaim ragaszkodóak voltak: reggel hatkor már mindenki az asztal körül ült, és a családi kávéfőző zúgása mellett a mama szeretettel tálalta fel a tejbegrízt. Az asztalon ott állt a kockás terítő, a régi barna kerámia tányérokban gőzölgő tejbegríz, a fahéj és a cukor – a csodás városban, ahol a „minden jó, ha a vége jó”-elv teljesült. Szerettem nézni, ahogy a kanna tejből a kis fehér massza lassan, de biztosan alakulni kezdett.
A tejbegríz titkai
A legjobb, amit el lehetett kérne, az a fahéj volt. Versenyeztem a tesómmal, ki tud a legszebben elrendezni a fahéjcsíkokat a tányéron. Volt, hogy találtunk cseppet, és akkor azt mondtuk, hogy „ez már egy édes reggel!” – ez volt a mi rituálénk, a pillanat, amire az emlékeink épültek.
Olykor, ha ügyesek voltunk, a mama megengedte, hogy saját magunk készítsünk a konyhában egy kis különlegességet. Ez volt számunkra az igazi öröm, a már említett „szülői engedély”, amely a gyerekkorunk báját adta. Törtem a cukrot a konyhában, és nevetve cseleztem a sopánkodó lelkesedésünket a felnőttekkel.
A tejbegríz mellé néha friss gyümölcs is dukált, és a konyhakertből szedett almalé, amit a mama készített egy nap alatt. A hűtőből elővett hideg alma frissítő, roppanós ízét soha nem felejtem el.
A nap fénypontja
A reggeli után, ahogy mindenki elindult iskolába, a kedvenc pillanatom következett: a jéggel borított ablakon keresztül nézhettem, ahogy a szomszéd gyerekek iskolába sietnek. A nap fénypontját a sötét, fájdalmas ünnepek tere határozta meg, de ezeket mindig megfeledtette a születésnapok, a karácsonyok és a győzelmek után érzett boldogság.
A suli persze néha félelmes volt, de a következő reggeli íz, a tejbegríz emléke mindig nyugtatott. Hisz a gyerekkorom titkai közé tartozott, hogy a konyha mindig nyitva állt előttem, és minden külön kézmozdulatra vágyódva vártam a reggeli csodát.
A hó hullott, a srácok kidugták a fejük a kapun, és boldogan kergetőztek az udvaron. „Mire mész, ha a hóesés meglesz?” kérdezte Peti. „Először számolgatom a pici hóból készült hóembert, aztán megyek a hógolyó-vár építése után!” Kérdezősködtem, miközben a felnőttek bámulták könnyed mosollyal a balra surranó szánokat. A gyerekkor soha nem tűnt el igazán.
Emberközeli visszaemlékezés
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Talán a mitikus reggeli ízre, ami mindannyiunk szívében ott dobogott? Esetleg te is elmerengtél már arról, hogy milyen varázslatos. Egy tál tejbegríz, a családi asztal és azután induló gyerekkor öröme – ez mind-mind velünk maradt.
Talán már nem jön vissza, de jó tudni, hogy megéltük. Emlékeink a legszebb falatok az időből, és mindig is az otthon érzelmét fogják visszaadni!
