Miközben álmosan nézegetted a hópelyheket, ahogy az ablakon koppannak, az illatok valósággal behálózták a konyhát: a tejbegríz és a vanília, aminek édes gőze a nagyi keze alatt született meg. Minden reggel így indult, a régi, fakó asztalnál, ahol sosem lehetett tudni, mikor csap le a következő vicc a táltól. Mennyire más volt minden akkor, igaz?
Az iskolás hétköznapok varázsa
A 80-as években, egy kisváros területén kalandoztunk – a világ talán nem is nagyon változott, de nekünk, gyerekeknek, minden felfedezés volt. Az iskolánk, egy négyemeletes épület, tele volt zsivajjal, jókedvvel és mindig érkező illatokkal. A folyosón sok-sok kisgyerek szaladgált, tornacipős lábaik a kopott linóleumon pattogtak, mint kis autók a betonon. A reggelek különleges varázsa a közös iskolatej volt: a múlt kiürült dobozaiban érkezett, amit egy-egy műanyag szívószál díszített, a piros pontok pedig az aznapi kedvességet mérték. Minden a rendszerességről szólt, még az iskolai menza, ahol az ünnepi menük időnként az apró, színessel jelölt papírdarabok formáit idézték.
Az iskolai napokon az ebédre senki sem tudott olyan jól készülni, mint a nagymamák. A földimogyorós tejbegríz, ahogy a nagyi készítette. Emlékszem, ahogy egyszer a szünetben a kislányok egymásnak meséltek a különböző családi titkokról, nekem pedig úgy tűnt, hogy az egyetlen titkom a nagyi sokszínű ízekkel teli konyhája volt. Minden hétfőn nálunk a maga módján kezdődött az élet: a nagyi mindig megjelent a konyhában, és elővarázsolta a titkos receptúráit, mintha varázsló lenne a konyhában.
Az emlék íze: tejbegríz és vajas kenyér
A legszebbet a saját szememmel láttam, ahogy a nagyi a fazékba öntötte a tejet, öntött bele vaníliát, és a grízt, amit a gyerekek mind imádtunk. Két perc múlva már gőzölgő tálakban állt a tejbegríz, díszítve egy kis fahéjjal, és az étkezés sosem volt teljes a vajas kenyér nélkül, amit már másnapra a konyhaasztalra készített. A konyha levegője, az illatok bűvöletében, mintha egy időutazás lett volna, amiből sose akartunk visszatérni. Az asztal körül ültünk, érdekes sztorikat mesélve egymásnak a suliból, miközben a nagyi halkan noszogatott minket, hogy ne felejtsük el, hol a helyünk.
Nem volt mobiltelefon, vagy internet, mégis tudtunk, ha valakinek szülinapja van. Ráadásul a legtöbb barátom a szomszédságban lakott, így a közös játék minden este garantált volt. Séta után papírból készült repülőket gyártottunk, a szürke legyek néha egyenesen az égre szálltak, mintha az álmok szárnyát keresnék.
Talán a legemlékezetesebb egyszer az volt, amikor a nagyi úgy döntött, hogy csinálunk egy nagy „lakomát”. Minden kis unoka hozta, amit tudott: virslit, gyümölcsöt és persze, rengeteg süteményt. A szobában a jókedv csak úgy áramlott körbe, mindenki nevetett, és közben a tejbegríz illata nem akart távozni. A nagyi hosszan mesélte a régi nagymamakorát, ami tele volt gyerekcsínyekkel és titkos randevúkkal.
Te mire emlékszel ebből az időszakból?
Ma már a szupermarketekben alig találkozom a nagyi illataival, de a gyerekkorom meghatározó része volt ez az élmény. Időnként egy tál tejbegríz illata elég ahhoz, hogy visszarepüljek a múltba, ahol a gondtalan, boldog gyermekévek vártak rám, és ahol a közös reggelik életeket kötöttek össze.
Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
