Egyetlen telefonbeszélgetés, ami megváltoztatta a munkahelyi szemléletem

Mikor megkezdtem az első munkahelyemen, azt vártam, hogy puszta munka lesz. Íróasztal, bérezés, néhány udvarias munkatárs. Azt semmiképp sem gondoltam, hogy idővel a munkahelyem inkább heti pszichológiai összefüggésekre emlékeztetne, semmint egy irodára.

Főnököm, vonzó és magabiztos, mindenkit rabul ejtett. Úgy tűnt, bármilyen dolgot eladhat egy egyszerű mosollyal. Mindenkinek, csak nekem nem.

Halkan kezdődött a rágalom. Suttogások róla és az újonnan beérkező gyakornokról. Késői meetingek, amelyeknek helyük sem volt. Nevetések zárva tartott ajtók mögött. Próbáltam nem beszállni az egészbe, igyekeztem azt gondolni, hogy nem az én feladatom. Mégis idővel a légkör valahogy megváltozott. Az ellentétek érintésre érzékelhetővé váltak.

Elpárolgott a bizalom. A kávészünetekben a lezser beszélgetések helyett már csak találgatásokat lehetett hallani. És én is magammal húztam a többieket ebbe a spirálba.

Egy napon a főnököm felesége telefonált hozzám. Hangja éles és gyanakvó volt. Gyakran érdeklődött korábban is, mindig ugyanazokat a kérdéseket tett fel nekem. Általában udvariasan elhárítottam őket, majd mentem tovább a dolgomra. De azon a napon elég volt nekem az egész előadásból. Nyugodt, de határozott hangon mondtam: „Jöjjön be, a férje itt van a gyakornokkal.”

Csend lett a vonal végén. Haragra számítottam, esetleg sírásra. Ehelyett halkan felnevetett. Az a fajta nevetés, amely mindent felborogat. Azt mondta: „Kedvesem, tudom. A gyakornok a rokonom. A férjem csak segíti a szakmai gyakorlatán. Miután elhallgatott, úgy éreztem ez a legtermészetesebb dolog a világon.

Dermedten maradtam. A fejemben a történet, amit eddig felépítettem, szétesett. A kép, amit láttam, nem tükrözte a valóságot. Amiben biztos voltam, csak félreértés volt, és sikeresen pörgettem fel saját magam.

Ez a beszélgetés sokkal többet tanított nekem, mint bármely képzés vagy év végi értékelés. Megértettem, milyen hirtelen készítünk okfejtést hiányos információból. A munkahelyi pletyka annyira erős, mert rendet szeretnénk teremteni, még akkor is, ha csak találgatunk. Ha hiányzik egy részlet, az agyunk tölti be. És mi még csak nem is vesszük észre.

Nem sokkal később elhagytam az irodát. Nem haragból, inkább tisztább fejjel jöttem rá, hogy a látszat ritkán mondja el az egészet. A személyiség megértése néha nem a megfigyelésből, hanem a hibáinkból jön. Saját bizonyosságaim szeretnek a legnagyobb csapdákba vezetni.

Aztán, amikor feszült a helyzet, megállok egy pillanatra. Megkérdezem magamtól, mennyi a tény és mennyi a feltételezés. Nem kell mindent félreértelmezni. A kimondott vádak súlya nagy, főleg ha mögöttük nincs valós alap.

Ha valaha belemerülsz a munkahelyi találgatásokba, gondolj erre a történetre. Lehet, hogy amit látsz, igaz. Lehet, hogy nem. Egyetlen hiányzó adat is képes teljesen átírni mindent. Engem egy telefonbeszélgetés tanított meg erre. És azóta sokkal nyugodtabban dolgozom, mert tudom, mikor kell csendben maradni, és mikor kell megtudni az igazságot.