Valószínűleg tízhalomban titkolva sem lenne meglepetés, hogy nem nekifutásból szeretem a második emeletes szomszédomat, aki gazdája egy olyan kutyának, amely mindegyik reggel az albérletem előtti fát használja vécéként.
Minden egyes hajnal kéretlen világossá válik számomra a „meglepetés”, olyan mintha bűzös köszöntőlap format tartaná a kezemet. De ezen a reggelen betelt a pohár.
Kimentem, felszedtem a friss „kincset” zsebkendő alkalmazásával, majd aztán olyan elegánsan helyeztem rá autójának motorháztetejére, mint ahogy egy Michelin-csillagos szakács trappista sajtot helyez egy gourmet burgerre. Ekkor előhúztam a zsebemből egy jegyzettömböt és írtam rá szépen, nyomtatott betűkkel:
“Ha nem szeded föl kutyád után a szennyt, akkor legközelebb a teljes bejárati ajtódat bekenem vele.Üdv: A 3. emeleti szomszéd, lakás 14.”
Megtekintettem a kéz alkotta műalkotásom – elmondható róla, hogy művészi kompozíció. Elégedetten indultam vissza a lakásba, miközben mosolyogva gondolkodtam magamban, milyen fejet vág majd, amikor megpillantja. Igaz, tényleg az első emeleten lakom, de a harmadik emeleti szomszédommal sem vagyok túl nagy barátságban!
