Miközben sétálok a város szívében, néha megcsap az illat, ami visszarepít gyerekkoromra. Az iskolai udvar szépsége, a gyerekek nevetése, és az uzsonnás dobozok zörgése formálja az emlékeimet. Ezt a világot egyszerűen nem lehet elfelejteni, és mindannyiunknak van valami közös a múltban, valami, ami örökre összeköt minket. Vegyünk hát egy mély levegőt, és merüljünk el együtt a múlt színeiben!
Az iskola varázsa – a ’70-es évek elején
Az 1970-es évek eleje, egy kis városban, egy átlagos iskola. A folyosókon az illatok keverednek: az osztályteremben a krétapor, a menzán a friss főzelék és kelt tészták illata. Szeptember elején reggelente már az iskolakezdés izgalmát érezhettük, és a szüleink elkísértek minket az ígéretes új tanév első napjára. A ceruzák, a füzetek és a könyvek csillogó világa várta, hogy felfedezzük, milyen csodák rejlenek ott.
A legjobban talán a várakozás és az újdonság érzése maradt meg bennem. Az osztályunkban volt egy kisfiú, András, aki mindig azt mondta, hogy ő már mindent tud. Vele együtt fészkeltük be magunkat a könyvtárba, és október végén már a legnehezebb mesekönyveket is elolvastuk. Igen, az iskolapad mellett a barátságok szőtték a mindennapjainkat, és alig vártuk, hogy egy újabb kaland várjon ránk.
Különösen emlékezetes volt az iskolai uzsonna. Mivel a szüleink sokszor spóroltak, a snackek között nem ritkán akadt a szendvicsek mellett tejfölös kenyér és a híres „bácsikás” kakaóporral készült ital is. Ahogy kinyitottuk az uzsonnás dobozokat, a gyümölcsök roppanása és a kenyerek ragadós krémje keveredett a fagyos őszi levegővel. A gyerekek közötti csendet csak a falatozás és a nevetgélés törte meg.
Minden uzsonna egy kis ünnep
Mennyei az illata a tejfölös kenyérnek! Emlékszem, egy hajnalban anyám különleges meglepetéssel kedveskedett nekem: a szokásos szendvics helyett két különböző ízű tejfölös kenyeret pakolt a dobozomba. Az egyik jóféle házi paprikakrémmel volt megkent, a másik pedig ízletes kolbásszal és egy csipet kaporral díszítve. Aznap, a szünetben a haverok köré gyűltek, ahogy megkínáltam őket az uzsonnámmal. Nagyban állítottunk fel „uzsonnasétát” az udvaron, az asztalként használt padok körül.
Aztán eljött a pillanat, amikor András megkérdezte, mit eszem. Teljesen felcsigázta a kíváncsiságát a tejföl és a kenyerem kombinációja. Emlékszem, még a nyelvét is kidugta, de a jó kis „dobos tészta”-t hozó lány, Monika, gyorsan megbillentette az eget és azt mondta: „András, te nem vagy normális, ez csak egy szemét!” Egymásra néztünk cinkosan, ahogy András végül mégis elcsent egy darabot, és behunyt szemekkel ízlelte meg.
Ezek a pillanatok váltak az iskolai élet esszenciájává, és senki sem terhelte azzal a gondolattal, hogy hova fognak elkerülni ezek az uzsonnás pillanatok. Éppen a fiúk akadtak azon, hogy elrejtsenek muffinokat az iskola udvarán, míg a lányok a közelgő titkos bulikra készültek. Mindannyian tudtuk, hogy a gyerekkor nem tart örökké, és ez a kis iskolai sziget a legértékesebb kincsünk.
Vissza a gyökerekhez
Ahogy visszagondolok azokra az évekre, a sok jóízű falatozással és a baráti kalandokkal telített pillanatra, érzem, hogy ezek a személyes emlékek elárasztják a szívemet. Az iskola, az udvar, a barátok mind-mind a felnőtté válás nagyszerű lépcsőfokait jelentették. Ma, a felnőtt világban, ahol az uzsi dobozok eltűntek a zakóink zsebéből, újra csak egy egyszerű tejfölös kenyér emlékére vágyom. Az élet mindennapjai egyszerűek, de tele voltak varázslattal, amit csak azok a régi, hétköznapi élmények adhatnak meg.
Miközben az udvar hémennyire átalakult, és a város is fejlődött, ezek az apró, de figyelemre méltó pillanatok még mindig emlékeztetnek arra, hogy a gyerekkornak van egy saját tempója, ami csak a boldogság blokkjait építi. Te mire emlékszel ebből az időszakból?
