A 80-as évek elején, amikor még a tanév terheit a jól ismert iskolai kirándulások öröme feledtette, egyszerű, de nagyszerű pillanatokra emlékezem. A régi, masszív hátizsákomban mindig volt hely a szendvicseknek, a gyümölcsnek, és a legfontosabbnak: a barátaimnak. De vajon miért maradtak ezek a hétköznapi találkozók annyira emlékezetesek?
Az osztály, ami mindent elmondott rólunk
Egy tavaszi péntek reggel, amikor a napfény az ablakon beszűrődve tette fényesebbé a tantermet, beköszöntött a rég vágyott nap. A szünet végén a tanárnő bejelentette a nagy napot: kirándulás a közeli hegyekhez. Az egész osztály felpezsdült, a nevetés és az izgatott beszélgetések visszhangja szinte szétfeszítette a falakat. Húsz gyerek, húsz álom megvalósítására készen.
Mielőtt elindultunk, mindenki izgatottan mutogatta a csomagját. A gyerekek patakzó hajjal, befeszített hátizsákokkal ültek a busz kabinban, a mellettem ülő Szandi mindig a legújabb műanyag babáját mutatta be, amit az anyukája lopott be a táskába. A busz hangzott, mint egy üzletekben már nem kapható régi zene, amin a piros, zöld és kék ibolya színek táncoltak a hatalmas ablakok előtt.
Amint megérkeztünk, a friss levegő és a fák illata szinte azonnal energikussá tett minket. Képzeljétek el! A domb éppen úgy tűnt, mintha hívták volna az ősz akár néhány hónappal korábban, hiszen a zöld és a barna színek mesés harmóniát alkottak. A tanárnő gyorsan eligibilálta a csoportokat, és nekivágtunk a felfedezésnek.
Kincsek a természetben – egy szendvics is ékszerré vált
A nagy kaland íze a szendvicseinkkel bontakozott ki. Az, ahogy kinyitottuk a csomagjainkat, hirtelen a legizgalmasabb részévé vált a napnak. Ki emlékszik még a jó öreg vajas kenyérre, amit mindig lekvárral kentünk meg? A mozdulat, ahogy a lekvárt a szendvicsre kenjük, valahogy mindannyiunknak kellemes borzongást idézett elő a hátunk közepén; egy új, izgalmas íz várásának pillanata. A nap éppen csak magához tért, amikor a napfény az arcomra szórta sugarait. Az első falat, ahogy a számban csupán úgy olvadt el, mint a nyári napfény megszelídített hője – butikban nem találnád a delikát ízét.
Persze, a szendvicsháború sem maradhatott el, hiszen Kati a szemem előtt küzdött meg a saját, túlsúlyos szendvicsével, míg egy másik gyerek, Márk, porszemként csepegtette a saját harapásait a fűbe. Az egymás közötti kis versengések mindig ilyenek voltak. Kihívás, hogy ki tud néhány extra falatot elrejteni a napfény visszaverődésében. Mert hát, ki ne szeretne hős lenni egy pénteki kiránduláson, jobb, mint a rajzfilmek nagyképernyőjén?
Üldögéltünk a fűben, egymással beszélgetve a világ legnagyobb témáiról, néhol-máskor megosztva a kis titkainkat. Olyan messze tettük őket, mint az anyukáink éjszakai fakanálját, amit apró kezeinkben tartottunk. Emlékszem, Laci még a cipőjét is levette, hogy megmutassa a „fakockáját”, amit egy órán szedett össze. S még most is látom az öröm szikráit a szemeiben.
Az emlékezetes pillanatok öröme
A nap végén meglepett egy kis bónusz: Mesehősök voltunk. Létrán másztunk fel, és a félig üres üdítős dobozok, amik a fák mögé elrejtve várták, hogy szétrobbantsák a fantasy világunkat, csak úgy megjelentek. Képzeld el a fényt, ahogy az én Babi szemei előtt felcsillantak, amint megpillantotta az abrakadabra rusztikus kincseinket!
A kirándulás vége felé a nap már búcsúzkodott, és a naplemente aranyló színei nyújtózkodtak felénk. Miközben hazaindultunk, a busz tele volt nosztalgikus röhögésekkel, becsukott szemeik mögött titkos elképzeléseikkel. Már sok év eltelt, de a csoportélményeink és az azokból fakadó érzelmek mindörökké velünk maradtak.
Ezek a kirándulások nem csupán a helyváltoztatásról szóltak, hanem barátságaink megerősítéséről, az élet ízleléseiről, és a közösség érzéséről. Most már egy második generáció is felnőtt, de a régi idők emléke mind még mindig ott lüktet a szívünkben.
Ma már különböző környezetekben élünk, de talán még mindig van időnk emlékezni. Az iskolai kirándulások öröme és a természet csodája mindannyiunknak tanúbizonysága, hogy mi az, ami igazán számít az életben. Te mire emlékszel ebből az időszakból?
