Tavasz volt, és a levegőben érezni lehetett a megújulás ízét. A fák virágba borultak, és a fű illata egy varázslatos utazásra csábított minket, gyerekeket. Emlékszel, milyen izgalommal vártuk a május 1-jét? A szomszéd utcában a fiúk már hetek óta tervezgették a nagy napot, mialatt mi, lányok, türelmetlenül kutattunk a színes szalagok és egyéb díszítőelemek után. Ráadásul a májusfa állítás nem csupán egy szokás volt; a barátságok megerősítéséről és a közösségi szellem ápolásáról szólt.
Májusfa, gyerekhadosztály és az udvar
Az 1980-as évek elejének tanáraink mindent elmondtak a májusfa szimbolikájáról. Minden évben, az utolsó áprilisi hétvégén, a legnagyobb szenvedéllyel vágtunk bele a fa kiválasztásába. Délután előre megkérdeztük a szomszéd Csilit, hogy esetleg el tudna-e hozni nekünk egy alkalmas fát, hiszen ő mindig tudta, hol találhatunk szép, magas fenyőket. Csilinél a gyerekek mindig kaptak valami finomat, lehetett az pár falat sütemény vagy egy friss vajas kenyér. Közben szinte tízéves bátor harcosokként álmodtuk meg a legszebb májusfát, és már láttuk magunk előtt, ahogy a legfiatalabb legények a nagy fával lépkednek az udvaron.
Az állítás napján aztán mindenki összegyűlt; szülők, nagyszülők és a környék gyerekei egyaránt. Az udvarunk közepén állt a fa, mi pedig úgy ragyogtunk, mint akit a felnőttek világának színpadára léptettek. A felnőttek izgalmát fokozta, amikor a fiúk megtették az első lépéseket a májusfa megdíszítésére, a lányok pedig a légies szalagokkal táncoltak körülötte. A zömében virágos szalagok az ágakba fonódtak, és az lett a kérdés, hogy ki tudja a legszebben megkötni őket.
Az éjfél utáni bulik és a májusfa „megörökítése”
Ahogy teltek-múltak az órák, megérkezett az est fénypontja: a tánc. A májusfa körüli mulatság olyan öröménekkel tarkított táncokba torkollott, hogy a szomszéd házban is megkérdezték a szüleink, miért szakad el a fal. Na jó, kicsit zajosabbak voltunk, de a gyermeki vidámság nem ismer határokat. Én és a barátnőim tanultuk a táncokat, felváltva, mit mondtunk a fiúknak. Mindig próbáltunk kedvesebbek lenni, de ez a játék persze ellenkező hatást váltott ki.
Később, az est sötétjében, a felnőttek elkezdtek figyelni ránk; az összegyűlt szülők csoportja, akikkel mindig gravírozzuk egymást. A nagymamák meséltek a régi szép időkről, amikor a szomszéd falu legényének a májusfát még az összes lány versenytánca díszítette. Emlékszem, ahogy a nagyapám hozzám lépett, miközben a háttérben a gyerekek gurultak a nevetéstől. „Ha nagy leszel, majd te is megbecsülöd a fát” – mondta, és a szemei tündököltek.
Az igazi különlegességet az adta, hogy az ünnep végén minden gyerek kapott egy-egy szalagot, amit a májusfáról vihetett haza, mint emléket az estéről. Az örömteli dobozok a táskánk mélyén sokáig megőrizték a barátságok és szóbeszédek titkait. Mert tudtuk, hogy az idő múlik, a májusfák ugyanúgy eltűnnek, ahogy a gyermekkor is. De az emlékek örökre megmaradnak.
Visszagondolva, mi marad meg?
Ahogy teltek az évek, már felnőttként többször is eszembe jutott a várakozás izgalma és a barátokkal töltött örömteli együttlét. Később mi is felállítottuk a májusfát, de már más generációs gyerekek, más végig eltöltött éjszakákkal.
Az a gyermeki szív azonban mindig ott van, ahol a régi barátok és kellemes emlékek, és a májusfa állítás nem csupán egy szokás marad, hanem az élet tavaszi íz beépülésének titka. Kérdés, hogy ki mit örökít át a következő generációkra.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Talán újra együtt állítanánk májusfát?
