Az iskolagép zúgása, a szünetekben elcsípett nevetések és a fal ragacsos felülete, melyet a gyerekek ujjlenyomatai ölelnek körül – ezek az emlékek mind egy időszakot idéznek fel, amikor az iskolásévek még a legkisebb örömökről szóltak. Milyen izgalmas volt belépni a terembe, melynek tábláján a piros krétával írt leckék keringtek, mint valami elérhetetlen csillagok! Emlékszel arra az igazán különleges napra, amikor megérkezett az iskolatej?
Az iskola egyik varázslatos napja
A nyolcvanas évek végén, egy májusi reggelen, izgatottan léptem be az első osztályos tanterembe. Illatos pampers öltöny helyett a mostani divat dilizett a gyerekek körében; kinéztem az udvarra, ahol a lányok hosszú fonatai meghúzódva feszültek, míg a fiúk lasztiüket pattogtatták. Még javában tartott a reggeli torna, amikor megérkezett a várva várt iskolatej. Emlékszem, ahogy a tanár néni bejött, kezében a kékre festett tejes kannával, mintha szentély ellátogatója lenne. Az izgalom egyre nőtt, és a levegőben üde tejcukor illata terjengett.
A lányok már türelmetlenül feszítették a széküket, míg én a szüleim által festett, piros almácskás uzsonnás dobozomban a titkos tartalómat rejtettem el, a kis szendvicset, amire már napok óta vágyakoztam. Egyik barátom, Gábor, akivel minden szünetben bandáztunk, épp arról mesélt, hogy a nagymamája főzdéjében a legfinomabb tejföl készül, amikor a tanár néni szólt: “Gyerekek, most itt az idő! Az iskolatej érkezett!”
Tejet az üvegtálból!
A kicsi, üvegekben kiszolgált tejek úgy néztek ki, mint apró üvegházacskák – a fehér tej lágy habja a napfény még lágyabb puhaságával csillogott. Mindannyian sorban álltunk, szemeink tágra nyíltak, nemcsak a tej miatt, hanem mert a közelgő iskolai éhséget csak az üveg nyerheti el, amit a vécénél lehetett bevenni, ugye? Elmondani sem tudom, mennyire ízletes volt, ahogy az üveget megfogva a szánkhoz emeltük. Az az első korty, a friss, hűs tej, ahogy csúszott le torkunkon, maga volt a csoda.
A nap fénye keresztület tört, a barátok közül mindenki pancsolt az asztalnál, és azon vitatkoztunk, kié volt a legfinomabb. “Nekem nagymamám adja reggelente!” – vonta le a konklúziót Zsuzsa, akinek a haja már így is merevre túrva lógott. Ekkor láttuk meg Laci bácsit, a népszerű iskolaigazgatót, akit mindenki tisztelt, de titkon félt tőle. Az asztalra helyezve a poharak közül érkező hangok, mintha egy fiatal kis közösség összefogásának és bajtársiasságának zenei dalát játszották volna, amit éppen ott és akkor alakítottunk.
Ahogy ültünk a kis serintjeinkben, a tejet szürcsölve emlékeink szövevén szőttük a jövőnket. Ki tudta volna megmondani, hogy ezek a pillanatok, ijesztően boldogok és ártatlanok, eltűnnek a jövő szeleivel?
Visszaemlékezés és elmerengés
A mai napig is gyakran eszembe jut az iskolatej illata – egy szelet idő, amikor az élet egyszerű volt, és minden nap tartogathatott valami különlegeset. Eszembe jutnak azok a kis beszélgetések, a pléh tanulásaink, a gyapjúsapkák, amikor az udvari fagyis néni mindig éppen annyira férfias módon szólt, mintha lufi lett volna a szája.
De a legjobb talán az volt, amikor a szünet végén, iskolásaink kezében a kék üveg fokozatosan üressé vált, miközben nevetgélve, örömmel búcsúztunk a gyermeki napunkra, tudva, hogy következő alkalmunkig hamarosan érkezik az új kaland – a friss iskolatej.
Hiszen ezek a kis dolgok, a mindennapi zajban bújó emlékek, formálták, hogy mi lettünk. Talán már nem jönnek vissza ezek a pillanatok, de jó, hogy megéltük őket. Te mire emlékszel ebből az időszakból?
