Azt hiszem, mindenki számára elérkezik az a pillanat, amikor elgondolkodik az élet egyszerű örömein – különösen, ha a nosztalgia fűszerezi a múltat. Emlékszem, milyen varázslatos volt az iskolai napok hőfoka, amikor a világ még nem volt online, és a telefonok is csak kevesek zsebét töltötték ki. Az emlékek vidám keringője most is életre kel, ha csak a régi iskolapadokra gondolok.
Az iskolai élet varázsa
A 80-as években járhattam az általános iskolát, Szombathely szívében. Ez volt az az időszak, amikor a reggelek a tejbegríz édes illatában kezdődtek. Az iskolatáska, színes ceruzák, a tantermekben addig soha nem látott szivárványos füzeteink – mindez egy vidám, melankolikus pillangót keltett a gyomromban. Mesevilág volt ez, teli álommal és kiszámítható hétköznapokkal.
Az iskolapadba beülve mindig ott várt rám a legjobb barátom, Dani. Aki nem tudná, az iskolában mindenki ismerte a haverokat, akikkel együtt másztunk fára, vagy éppen a házunk mögötti grundon fociztunk. De a legjobb pillanatok azok voltak, amikor a tanárunk – egy kedves, nagymama kinézetű hölgy – nekünk osztálypontokat adott. Ez ugyanúgy örömet okozott, mint a piros pontok az iskolakönyvünkben.
A varázslatos iskolai rendelések
A menza nem volt éppen Michelin-csillagos étterem, de mindenki tudta, hogy a legjobb napok a péntekek. Ekkor mindig jött az iskolatej – odaadó anyukák készítették a kötelező menüt, ami gyakran tejbegríz, borsó főzelék, vagy éppen a rettegett „szarvaspörkölt” volt. De nekünk nem számított, épp csak az ízét kerestük, mert az étkezési szokásaink egy külön világot teremtettek számunkra.
Egy alkalommal, a pénteki menünél különösen édes dolog történt. Valaki, akit senki sem tudott, hogyan került a menza várótermébe, hirtelen előhúzott egy papírzacskót, tele házi süteménnyel. A “sütiárus” – ahogy ezután hívtuk – hatalmas sárgabarackos pitéket kínált, amik közvetlenül az anyukája konyhájából érkeztek. Szinte láttam, ahogy az apját otthon kövérre etette, míg ő a legjobb barátainknak osztotta az édességet. Mindez kiszorította a rettegést az iskolai pörkölt felől, és gyerekek moraját hozta a terembe.
A sütemények illata végigjárta a folyosókat, és óriási boldogsággal töltötte el a szívünket. A sütik közti csevegések, az édességek körüli versenyek, képzeljétek el, milyen kincsekké váltak ezek az apró pillanatok!
Visszakanyarodva a régi napokhoz
A nap végén, ahogy mindenki szétoszlott az iskolaudvaron, észrevettük, hogy valami rendkívüli dolog történt. Még az iskolai harang is másképpen csengett, mintha titokzatos üzeneteket hordana a fülünkbe. A suliboltos előtt mindannyian hosszan sorba álltunk a kávézóért. Az iskolás kereseti lehetőség ekkor még nem jött szóba, ez volt az igazi művészet: kitéve a múlt csodáit.
Mindenki szívéből érkeztek az emlékek, és sokan már bőven elkezdtük megosztani ezeket egymással. Voltak, akik megosztották a legelső, izgalmas szívveréseket, mikor kiderült, kit hívtak el első randira. Volt olyan is, aki elmesélte, hogy mit rejtett az első igazi levele.
Ma is emlékszem arra a napsütéses délutánra, amikor az iskola udvarán találkoztunk. Szinte hallom a gyerekek hangját, ahogy össze-vissza beszélgettek – a nevetgélések, a pletykák és az ajkákról kipattant gondolatok szüzessége belengte a helyet.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Én érzem, hogy ezek a pillanatok sosem fognak eltűnni. Talán már nem jön vissza a régi idő, de jó, hogy megéltük olyan huncut gyermekkorunk szavazásait, amelyek örök nyomot hagytak bennünk.
