A 80-as évek közepén, egy kis faluban, ahol a főút mellett a buszmegállónál még állt a fából készült időjárás-jelző torony, ott teltek a gyerekkorunk legszebb évei. Bár a kis község nem kínált sokféle szórakozási lehetőséget, egy dolog biztos volt: a sulis életünk tele volt titkokkal, barátságokkal és rengeteg mókázással. De vajon mi volt a legizgalmasabb ebben az ezredfordulós előtti világban, ahol a telefonok legfeljebb a szülők zsebében rejtőztek? Hála a magunkfajta felfedezőknek, a suli valósága sokkal színesebb volt!
Az iskolapadok között
Reggelente, amikor a nap még csak óvatosan kúszott fel a horizont fölé, a suli előtt már számos gyerek álldogált mint a kis bábuk, várva, hogy elérkezzen a reggeli csengőszó. Dízel és trágyaszag keveredett a levegőben, ahogy az öreg Zsiguli motorja kigurult az iskola udvarára, ahonnan a csengő hangja meghirdette a nap kezdetét. A tantermekben a fáklyákat éppen csak lekapcsolták, és a napfény még csak átszűrődött a párás ablaküvegek mögött.
A tanítónénink, aki mindenkit Janikának és Katinak hívott, tanítás elején gyakran mosolyogva érkezett: „Hát gyerekek, kinek van ma piros pontja?” A diákok közötti versengés riteójaként igen népszerű volt, hiszen a győzelem kézzel fogható módon nyerhető, hiszen a piros pontok örömteli kis díszítőelemek voltak a füzetünkben. A legkisebbek az iskolatejet várták, míg a nagyobbak már türelmetlenül bámulták a falon lógó órát, hogy mikor csörren a szünetet jelző csengő.
Még csak tizenegyedikesek voltunk, de a barátságunk olyan szeleburdi és töretlen volt, hogy a szünetben a legszívesebben az iskolaudvar akár egyik sarkát a másikig futkároztuk volna el a fák körül, miközben plüssfigurákra készített titkos ügyeleteinkkel is foglalkoztunk.
A mundér friss illata
Egy különleges emlék ragyog fel előttem: bent a tanteremben az illatok számtalan keveredése mindig a legizgalmasabb momentumok egyike volt. Az iskola menzáján az illikai konyha (ki tudta volna, miért éppen illikai?) adott életet a fenséges zöldséglevesnek. Mindenki várta, hogy a konyhás néni, Péter bácsi, elhozza a menü egész hetét – ahogy mesélik, néha még varázslatos erőkkel is bírva.
A legjobban azonban a sült krumpli illatát vártam, ami boldogságcsomagként járt a húsleves mellett. És ne felejtsük el a híres tejbegrízt, ami szinte minden alkalommal feltűnt az asztalunkon, egy kis szelet csökkentett „sárga” zselével. A gyerekek versenyeztek, hogy ki tudja elsőként megenni a tányérját: „Nézd, én már el is tüntettem az egészet, contigo!”
A szünetek során nem csupán a játék és a nevetés juttatta eszünkbe, hogy a menza világában mi magunk alakítunk hősökké válva – a legkisebbeknek is jutott néhány szép szavunk, aki pedig nem akarta, hogy megfedjék, gyakran rejtett kuponokat osztogattunk neki: „Íme a legjobb tízesed, töltsd ki!”
�-rök emlékek, új barátságok
Még ma is érzem magamban az iskolai barátságok varázsát. A buszmegállóban az irigykedő tekintetek, amikor valaki elmesélte Eger mellett a nyári kalandját, és persze mindannyian izgultunk a tábortűz körül, miközben a húzónkat fűztük le magunk elé. Képzeljétek el: a tökéletes sötétben az éjszakai égbolt alatt, a falvak szikrázó csillagait bámulva, mindenki egy szép kis történettel készült.
Talán ez volt az időszak, amikor a középiskola felfedezése a szomszédos falvakban, a régi barátokat valódi hősökké emelte. A vidéki házakban töltött nyarak magukkal hozták a vidék olajfa szagát, a gyümölcsök édes ízét, és a barátságaink befogadtak egy maroknyi emléket.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Melyek voltak azok az apró részletek, amelyeket sosem szándékoztál elfelejteni, és amelyek éppen ezekben a pillanatokban formálhatják a saját nosztalgiádat? Éppen úgy, mint ez a kis falu, ami a mai napig él bennünk. Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
