“EZ MIND ÉN VOLTAM EGYKOR
Az „eltűntek”, így nevezem magamban őket. Pontatlan vagyok és hűtlen, mert nem tudom megmondani, ki tehet róla, hogy régóta nem keressük egymást. Vannak olyan emberek az életemben, akik néhány hétre, hónapra, vagy akár évre egészen belül voltak, a belső körben, ők mutatták meg, ki vagyok akkor éppen, aztán, mintha mi sem történt volna, sosem beszéltünk többet. Vizsgáltam magam és persze őket, van-e közös bennük. Amikor szinte szerelemszerű lelkesedéssel oda voltunk egymásért, sejtettem-e, barátságunk szalmaláng.
Néhány évig nevelőként dolgoztam a Balaton déli partján, szabadság volt ott és kitágult a világ, alföldi, falusi gyerekek ismerkedhettek más faluból jött lányokkal, srácokkal, és a tanárok sem azok voltak, akik már a családnevük alapján beskatulyázták őket egy életre. Lett egy kolléganőm, évekig mi voltunk a legjobb páros, olyan csoportokat ráztunk össze egy hét alatt, hogy még most is megszólítanak emberek az utcán, azt hiszem, az íróhoz beszélnek, és kiderül, egykori szárszói gyerekek, ott találtak magukra, a barátjukra, a párjukra, hogy életük nagy nyitása volt az általunk dirigált őrs. Sosem voltam olyan jó tanár, mint amellett a mindszenti kolléganő mellett, és aztán, az egyik tábor után többet nem kerestük egymást.
Az első pesti barátomat a sárvári diákírók találkozóján ismertem meg, úgy ragaszkodott hozzánk, a szegvári különítményhez, mintha mindig is közénk tartozott volna. Kamaszként lejárt a faluba, és mi is felutaztunk Pestre, náluk jártam először gangos házban, ahol akkora volt a belmagasság, hogy galériázni kellett. Úgy mutattuk egymásnak az ismeretlen világokat, hogy ömlött az élmény és a tudás, és soha egy pillanatig nem éreztem, hogy ő ne lenne legalább annyira megilletődve attól, amit én tudok, mint én, amikor ő megmutatja, milyen belülről a főváros.
A szalmaláng barátságok úgy működnek, mint a szerelmek, felperzselő tűzzel égnek, aztán pernye is kevés marad utánuk. Sok éve már, hogy Berlinben voltam írói ösztöndíjjal, régen nem járok efféle helyekre, és a távolba szakadt barátaim is megkoptak, de egy, a legfontosabb, néhány éve újra megkeresett. �-rvénylő szembesülés volt. Sosem történt még olyan velem, hogy egy „eltűnt” előkerül. Nem úgy, hogy összefutunk, hanem, hogy megbeszéljük és találkozunk. Beültünk az Eszékibe, Újlipót régi kocsmájába, és megkövetett. Hogy nem akart megbántani, se eltűnni, és mi lenne, ha megpróbálnánk újra kíváncsiak lenni. Mint amikor álló napokat jártuk Berlint, fotóztuk a házak homlokzatát, és sört kóstoltunk, kitartóan keresve az adott kerület legrosszabb sörét. �-sszeszorult a szívem, és a többi eltűnt barátomra gondoltam. És minden alkalommal, amikor találkozom vele – azzal az eggyel, aki eltűntből végül valódivá lett – rájuk is gondolok. Hálás vagyok nekik, és beszélek hozzájuk magamban, akár hallják, akár nem, megéri. Segítenek emlékezni, honnan is jövök, és hogy ez mind én voltam egykor.”
Grecsó Krisztián
/forrás: Grecsó Krisztián FB oldal/
(Megjelent a Nők Lapja tárcarovatában.
Fotó: Posztós János, MÜPA)
