Nem olyan régen próbáltam normálisan beszélni 32 éves fiúval, aki még mindig velem él és teljesen rám van utalva. Nem dolgozik, inkább számítógépes játékaival tölti az idejét, amitől egyszerűen letaglózottam. Az alábbiakban megtudhatod, hogy mi történt, és szívesen fogadom az ötleteiteket és tanácsaidat a komment szekcióban.
Fiatal felnőtt gyermekem még mindig nálam lakik, és teljes mértékig rámtámaszkodik. Nem dolgozik, bevallhatom a barátnője is elmorzsolta magát, mivel egész nap csak a számítógépes játékainak élt. A barátaimat hallgatva azt mondanák róla: „Rugd ki, hiszen már felnőtt, felelős kell legyen a saját életéért!”. Ugyanakkor nemrég, amikor próbáltam komolyan beszélni vele, abszolút megdöbbentő dolgokat mondott, amitől teljesen megbénultam.
Fiúm 32 éves. Egykor édes és érzékeny emberecske volt, aki ezer ok nélkül hozott virágokat nekem, és arra álmodott, hogy majd egyszer sikeres ember lesz. Férjemmel mindent megtettünk, hogy a legjobb előtte álló jövőt biztosítsuk számára.
Letudta az iskolát, beiratkozott az egyetemre, de sosem akart elköltözni otthonról, mi pedig boldogan hagytuk, hogy továbbra is velünk maradjon – hiszen ő a mi egyetlen gyermekünk.
Azután megjelent egy kedves, okos lány az életében, aki teljes szívéből szerelmes volt belé. Mi is befogadtuk őt otthonunkba, és úgy látszott, hogy egy boldog jövő vár rájuk.
De nem sokára aggodalommal figyeltem, hogy miután befejezte az egyetemet, a fiam nem igyekezett munkát keresni, hanem minden napját a számítógép előtt töltötte, a virtuális világban bolyongva. A barátnője először próbálta meggyőzni őt, majd sírt, végül pedig egy év elteltével hagyta el.
Azt reméltem, hogy a lány elmúlása után a fiam megváltozik. De semmi sem történt.
Ez az egész helyzet rendkívül meggyötörte a férjemet. Nem tudta elviselni, hogy a fiunk tehetetlenné, eltartott emberré vált. Egyre gyakoribbak voltak a viták közöttük, amíg egy rettenetes alkalommal a férjem kirúgta a fiunkat otthonról.
De én nem tudtam sokáig nélküle kitartani – egy hét múlva haza akart jönni, és én nem tudtam bezárni az ajtót az orra előtt.
De a legrosszabb még ezután történt. Egy napon hazajöttem, férjemet a földön találtam. A szíve már nem bírta tovább. A másik szobában a fiú fejhallgatót viselt, játékra koncentrált és nem vette észre, hogy az apja haldoklik. Ha időben kihívja a mentőket, a férjem még életben lehetne.
A temetés után olyannak láttam a fiamat, amilyennek soha. A lelkiismeret-furdalást hiányolva folytatta a játékot, mintha mi sem történt volna. Nem segített nekem, nem kérdezgetett. Csak tovább játszott.
A videogameshez hozzátett a tét az online kaszinóban való fogadás. Rövid időn belül pénzt kezdett kérni tőlem. Először kisebb összegeket, majd egyre nagyobbakat. Nem adtam neki pénzt. Emiatt a fiam a játékai közben átkozott és vádolt, hogy nem lesznek neki lehetőségek.
„Majd meglátod, amikor megöregszel! Egy ujjal sem fogok segíteni neked, emlékezz erre!” – vágta egyszer a fejemhez.
Félek magamtól, és nem tudom, mit tegyek. A barátaim továbbra is ugyanazt mondják: „Dobja ki! Ő már felnőtt, hadd viseljen felelősséget a saját életéért!” De hogy kellene ezt megtennem? Ő az én gyermekem. Mi lesz, ha tényleg otthagy, amikor már öreg leszek?
