Gina Lollobrigida egyszer csak felállt egy hollywoodi forgatásról — és soha nem ment vissza.
A rendező azt mondta neki: „Te csak egy szép arc vagy.”
Gina elmosolyodott, megköszönte — és másnap reggel már a Rómába tartó gépen ült.
Kevesen tudták, hogy egy egymillió dolláros szerződést utasított vissza.
A világ egyik leghatalmasabb producere, Howard Hughes, rózsákat küldött neki, leveleket, sőt, még egy magángépet is.
Gina mindet visszautasította.
„Mindet megadott volna nekem – csak a tiszteletet nem” – mondta később.
A háború utáni Olaszországban maradt, ahol a filmvilágot férfiak irányították, és a női szépség egyenlő volt az engedelmességgel.
Gina hat nyelven beszélt, jelmezeit maga tervezte.
1953-ban eljátszotta a Kenyér, szerelem és álom főszerepét, nem egy naiv szépséget formált meg — hanem egy nőt, akinek a szemében tűz égett.
Egy nőt, akit a férfiak alábecsültek, mígnem túl késő lett.
A közönség rajongott érte, mert magukra ismertek benne.
És Olaszország beleszeretett Ginába.
Ami ezután következett, mára legenda.
Hollywood újra és újra hívta, de ő inkább Olaszországban építette karrierjét — a saját feltételei szerint.
Már akkor a függetlenség jelképévé vált, amikor a feminizmus szónak még helye sem volt a filmvilágban.
És amikor mindenki azt hitte, már mindent elért, Gina újra feltalálta önmagát — ezúttal fotóriporterként.
Interjút készített Fidel Castróval, fotózta Salvador Dalít, és a vörös szőnyeget igazi forradalmak porára cserélte.
“A szépség elmúlik de a bátorság az arcon marad.”
Évtizedek múltán is Gina Lollobrigida története maga az elegáns lázadás.
Egy nő, aki megtanította a világnak: az igazi erő néha abban rejlik, hogy tudod, mikor kell felállni, és elmenni.
forrás: Zséli Szilvia
