Gyakran nem azért vagyunk fáradtak, mert túl sokat dolgozunk, hanem mert túl keveset foglalkozunk azzal, ami igazán lelkesít minket.
Sokan töltjük a munkanapjainkat azzal, hogy egyik feladattól a másikig rohanunk, jelentéktelen, de sürgető problémákat megoldva. A vezetőink folyton azon dolgoznak, hogyan préselhetnének ki belőlünk még többet. Mi pedig megszoktuk, hogy mindig a jövőn jár az eszünk: a következő kvótán, a következő értekezleten, a következő autón vagy a hétvégén gondolkodunk. Állandóan valahová tartunk, ahelyett, hogy ott lennénk, ahol éppen vagyunk. Így elmulasztjuk az egyetlen pillanatot, ami valóban a miénk: a Mostot.
Több időt töltünk munkával, mint a szeretteinkkel. És amikor hazaérünk, inkább a telefonjainkhoz vagy más eszközeinkhez fordulunk, mint azokhoz az emberekhez, akiket szeretünk. Zombikká váltunk. Aztán csodálkozunk, hogy ennyire kimerültek vagyunk. Azt hisszük, túl sokat dolgozunk.
De mi van akkor, ha nem az a baj, hogy túl sokat teszünk, hanem az, hogy túl keveset abból, ami igazán fontos? Nem a kemény munka fáraszt ki minket legjobban, hanem az értelmetlen munka.”
~Alexander Den Heijer
