Megvan az a különleges érzés, amikor egy hétfő reggel, a csengő hangjára háttal, a sulidába tartasz? A nap elkezdődött, és még a levegőben is ott lebegnek az utolsó vasárnapi ebéd emlékfoszlányai. Azt hiszem, mindannyian emlékszünk a gyerekkori iskolás időszakokra, amikor a világ úgy tűnt, tele volt ígérettel. Izgalma, várakozással teli órák és a tejesdoboz aromája…
Az iskola udvara – barátok és bunkerek
Az 1980-as évek eleje, egy kis vidéki iskola udvara, ahol minden kőnek története volt. A nap elkezdődött, a gyerekek futkosva próbálják meg elkapni az utolsó napfény sugarait. Az udvaron az osztálytársak, akikkel együtt jártam suliba, legalább annyira fontosak voltak, mint a tanárok. A fiúkkal a régi fát választottuk, hogy bunkert építsünk, míg a lányok a tér egyik végén virágot ültettek a dobogóra. A szünetek tele voltak boldog kiáltásokkal és versengéssel, ki tudja felemelni a legnagyobb homokvárat.
Egyre több élmény köttette össze a barátságunkat: a csillagokkal és hősökkel teli mesék, amelyek a felnőttek forró nyári estéit követően születtek meg. Még a kötelező iskolatejet is másképp éltük meg, mint valaha: az üveg ablakban lassan aranysárga tejfellegeket képezett a napfény, és a tejesdobozokat, amelyek néha csörgés helyett voltak inkább fújtatásra emlékeztető hangok, örömmel pakolásztuk a táskánkba.
Az iskolai menza titkai
Ahogy átléptük a menza küszöbét, a leves és a második fogás illata ölelt körül minket. A szaga, amely vegyesen hozta magával a fűszeres levest és a jó öreg, néha „szarvaspörköltes” főzeléket, az egyetemes iskolai menza érzetét keltette. Persze a „szarvaspörkölt” név és a régi emlékek mély benyomást gyakoroltak rám: nem számított, hogy valójában nem volt benne őz. A gyerekeknek mindig volt egy nevetése, hogy ki jár jobban, és ki az, akinek elpárolgott a főztje.
Édesanyám sütötte azokat az igazán finom zsíros kenyeret, amely jól illeszkedett a menza ízéhez. Ő a legalapvetőbb légyottját is sütötte: az izgalmas pedagógusi találkozókon kerámia váza vagy lapos süti a kezünkben, kiegészítve egy dobozos üdítővel. Talán nem is kell magyarázni, milyen boldogság volt ez, egy kis felnőtté válás, ahol mi voltunk a rendezők. A menza helyét pedig a világ középpontjának tartottuk.
Mindenki próbálta elkapni a legfinomabb falatokat, de a titkos trükk az volt, ha valaki elkapott egy gyönyörű pudingot. Az már nem csak desszert volt – igazi győzelem. A mosakodás utáni öröm és a maradék ételek bűnösei valódi iskolai legendák lettek.
Nosztalgia és emlékek
Miként jönnek elő a régi emlékek, manapság már csak visszagondolok, milyen varázslatos volt minden nap, amikor fára másztunk, és közben az új kalandokat éltük meg együtt. A gyermekkor egyszeri, és időjárástól függetlenül tele volt felfedezővágyával.
A barátom, Péter mindig ott volt mellettem, együtt írtuk az első leveleinket, tervezgetve a felnőtt életünket – na, így utólag visszagondolva, még álmodni is kölcsönösen sikerült magunknak. Az UTCÁ-n egy-egy elcsent slusszkulcs, a tévé előtt vívott csaták napjaiban éltezve a diákkölteményeket.
A kiskorunk tele volt boldog pillanatokkal, amiket áttükröztek mindazok a nevetések és közös játékok. Most, ahogy elgondolkodom rajta, megértem, hogy ezek a élmények nem tűntek el, hanem egy kis jahnyel togyarfiguért hozták magukkal az életünket, amik a szívünkbe beleett betekintést nyújtottak.
Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük! Te mire emlékszel ebből az időszakból?
