A gyerekkorunk ízei néha úgy köszöntenek vissza, mint a megfakult fényképek, melyek szélén a színek már megkopnak, de az emlékek még mindig élénken ragyognak. Ki ne emlékezne az iskolai ebédek meleg, laktató illatára? A tejbegríz, mint a jó barát, mindig ott volt a tányérban, készen arra, hogy aznap is megédesítse a délutánunkat. De vajon mit is jelentett számunkra ez a hétfői rituálé, egy kis ízelítő a régi szép időkből?
Hétfői menü – az iskola körüli élet
Az 1980-as években a debreceni iskolaudvar mindig tele volt gyerekek nevetésével és az aszfalt felmelegedő álmélkodásával. Az iskolai menza piros-fehér kockás terítője alatt titkos világok bontogatták puritán rejteküket. Minden hétfőn az egész iskola az ebédszünetre várt, mint valami eljövendő csodára.
Ahogy a csengő megzendült, a gyerekek hirtelen, mint egy megriadt madárraj, berepültek az ebédlőbe. Az asztaloknál már várt a jól ismert hangulat: a benti légkör gyorsan megtelt a tányérok csörömpölésével és az izgatott szófoszlányokkal. A nővérek fáradhatatlanul hordták a leveseket, a főtt burgonyát, és természetesen a tejbegrízt, amire mindenki titokban várta a napot.
Egy hatalmas kerekedésű fémadagoló, ami már unalomig elmondta a tejbegríz legendáját, a leveses tartály mellé álljt parancsolt. Mikor az iskolás gyermekek háromnegyed órás türelme végre véget ért, elkezdődött a varázslat. Mivel sokan megosztották a szüleik otthoni titkos receptjeit, mindenki tudta, hogy a jó tejbegríz titka a megfelelő mennyiségű cukor és a friss tej. Ennek a varázslatnak évek múlva is ott maradt az íze, mint egy rég elfeledett dallam.
A tejbegríz, ami sosem csinál rosszat
A tejbegríz különleges szerepet játszott az iskolai ebédeken. Minden nap, amikor a tálcán csücsült és várt a sorsára, hiába zabáltuk a főzeléket előtte, valahogy mindig legalább egy falat belekerült a szánkba. Az íze, az illata – mindezt a gyermeki ártatlanság szűretlen lendületével élveztük. Mert a tejbegríz sosem csinál rosszat – gondoltuk, miközben a kanalat az apró bőrzacskókal végtelenül próbáltuk letörölni.
Emlékszem, ahogy egy régi osztálytársam, Tibi, mindig megjegyezte, hogy a menza vajas kenyere jó lenne a tejbegrízhez. Még most is hallom a hangját: „Mennyi cukor is kell a tejbegrízhez? Hát, persze, hogy sok!” – és mindannyian kuncogtunk. Az étterem szinte sosem volt csendes; egy-egy bátor kísérlet a szomszédi tányérra nem kerülhette el a figyelmet, és általában valami torkot fojtogató kalandnak bizonyult.
Az emlékekben néha megjelenik a fekete-fehér fényképek homályos hirtelensége, de a tejbegríz zamata sosem fakul el. A hívogató illat, amely a menza falai között terjengett, kivétel nélkül mindenkit behívott a bűvkörébe. Minden kanálnyi íz újra és újra azért is köszönt vissza, mert az ismerős emberek vívódtak az utolsó falatért, ami a gyerekkor barátságait és versenyt szült.
Vissza az időbe – mi maradt meg a tányéron?
A tejbegríz nem csupán egyszerű étkezés volt, hanem az idő, amikor a barátainkkal együtt nevettünk, a felnőttek világának súlyos kérdéseit fenyegettük. Bár az iskolai időszak valósága nem mindenki számára volt üdvteli álmok sora, de egyet biztosan tudtunk: a tejbegríz illata mindig hazaért, és számunkra ez volt a legfontosabb.
Amikor visszaemlékezem erre a korra, a hőség, a mágikus illatok és az elfoglaltságok mind-mind egy kalandos időutazás részei lettek. Az ebédlő szavain túl és a falak szent fájdalmában mindig ott csillogott a barátságunk fénye, amelyet egy kanál tejbegríz összekapcsolt.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Milyen ízek és illatok maradtak meg benned?
