Több, mint hat esztendőt töltöttünk Balázs férjemmel egy szűk albérletben a város perifériáján. A pénzünk mindig kevés volt, és a „hamarosan saját otthonunkban fogunk élni” ígéret mindig csak ígéret maradt. Az anyósom, Ilona, családi látogatásokat sokszor rémálommá varázsolt, újra és újra a „tökéletes” leányára, Katára, mint példaképre hivatkozott, és szinte minden esetben sikerült megaláznia engem. Balázs ilyenkor főleg csendben maradt.
Sorsunk azonban egyszer csak fordult: egy kétszobás lakást örököltem Budapesten. Belevetettük magunkat a felújításba, az összes szabadidőt és pénzt arra áldoztuk, de végre úgy éreztem, hogy saját otthonunk lesz, amelyben senki sem gondolkodik rajtunk.
Amikor már majdnem befejeztük, hirtelen Ilona érkezett. Alaposan szemügyre vette a lakást, belenézett minden szobába, majd leült és minden nyugalmat megjátszva közölte: – Ti költöztök be hozzám, ide pedig Kata jön be a gyerekkel. Így igazságos.
A szívem azonnal összeszorult. Az összes elfojtott sérelem és megalázás, amit évek alatt gyűjtöttem, felszínre került bennem: – Ez az én lakásom, az én örökségem! Hozzájuk semmi köze!
Ilona természetesen rémülten felelt vissza, de ekkor Balázs is bekapcsolódott, aki hallotta a beszélgetést. Egy pillanatra csak ránk nézett, aztán csendesen, de határozottan kijelentette: – Ez Anna otthona. Itt mi élünk. Mama, kérlek, hagyj minket egyedül.
Ilona felháborodva otthagyott minket, az ajtó már becsukódott, amikor még az jutott az eszébe: „ti mindenbe beleköttök”. De ekkor már tudtam, hogy végre a férjem is mellettem állt.
Eltelt azóta két év. Reggelente a saját erkélyemen kávézom, a nappaliban a képek és virágok arról emlékeztetnek, hogy minden szegletében ott van a mi munkánk. Ilonát és Katát elengedtem az életünkből.
Amikor a barátnőim megkérdezik tőlem, nem voltam-e félve az ellenállástól, mindig azt mondom: – Az a valóban ijesztő, amikor mások helyetted döntenek. Amikor hagyod, hogy kihasználjanak. De kiállni önmagadért? Az nem ijesztő. Az szabadság.
