Harminc év házasság után azt mondta nekem, hogy kövér és csúnya lettem.
Fogta a holmiját, és elment.
Egy szó nélkül.
Egy pillantás, egy ölelés nélkül. Csak egy száraz mondat:
– Már nem vagy az, aki voltál. �-regszel… Nem érzek már semmit irántad.
52 éves voltam.
Harminc év együtt. Három gyerek.
Támogattam, amikor elvesztette a munkáját.
Mellette maradtam, amikor beteg volt.
Segítettem neki, amikor az anyjának szüksége volt rá.
Korán keltem, hogy reggelit készítsek neki – még azokon a napokon is, amikor nekem is dolgoznom kellett.
És most már nem vagyok „elég jó”?
Elment egy fiatalabb nővel.
Mindig a telefonját nézi, minden képen van valami szűrő, más gyerekeivel fényképezkedik…
Szűkebb élet, de tele erőltetett nevetéssel.
Egy héttel később egy tengerparti fotón láttam viszont.
Olyan helyen, ahol mi soha nem jártunk együtt.
A kép alá ezt írta:
„Új élet. Könnyű lélek.”
Nem tudtam aludni. Nem ettem.
A tükörben csak az idő nyomait és a fölös kilókat láttam.
Sokat sírtam. Aztán jött a düh. Aztán… a csend.
Aztán egy nap rábukkantam egy régi levélre.
Egy levélre, amit gyerekként írtam.
Arról írtam benne, milyen nő szeretnék lenni.
Nem írtam benne a karcsúságról vagy a szépségről.
Azt írtam:
„Kedves akarok lenni, erős és tele szeretettel. Olyan otthont akarok, ami süteményillatú, ahol a gyerekeim biztonságban érzik magukat. Hang akarok lenni, amihez mindig visszatérhetnek.”
És akkor megértettem.
Ez a nő lettem.
Igen, ősz a hajam.
Igen, megváltozott a testem.
De a szívem hű maradt.
A kezeimmel egy családot építettem.
A lelkem még mindig tele van fénnyel.
Két hónappal később visszajött.
– Hibáztam – mondta.
– Ő még egy levest sem tud főzni. Szép, de belül semmi nincs benne…
Ránéztem.
És először őszintén mosolyogtam.
– Az én levesem a világ legjobb levese. De most már… magamnak főzöm.
Vagy azoknak, akik megérdemlik.
Elment újra.
Én maradtam.
Magammal. A békémmel.
És egy olyan élettel, ahol már nem kell senkinek bizonyítanom…
hogy megérdemlem a szeretetet.
